Harmadik Fejezet

A nagybetűs Sors

 Én hiszek az igaz szerelemben, tudod? Nem hiszem, hogy mindenkinek megmarad a szeme, vagy sose betegszik meg, vagy ilyesmi, de mindenkinek kellene egy igaz szerelem, és annak legalább egy életen át kellene tartania..
John Green - Csillagainkban a Hiba/76. oldal 

   Az igazat megvallva, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretek egy regényt, pedig Isten a megmondhatója, hogy nem éppen a szívem csücskét képezik az olyan nyálasnak nevezhető írások, amelyeknek ráadásul még a vége is dramatikus. A régebbi aktuális kedvencem a Pi Élete volt Yann Martel-től, ami tényleg egy fantasztikus könyv, de nagy meglepetésemre találtam olyat, ami túlszárnyalta azt a földi csodát. A Csillagainkban a Hiba, ami egy bizonyos John Green nevű férfi tollából látott napvilágot, egyszerűen még egy magamfajta megromlott csajból is előcsalogatja a mélyen eltemetett női tulajdonságokat.

   Hihetetlen, hogy ezek a gondolatok az én fejemben születtek…

   Mázli társaságában várakoztam Soph és Louis lakása előtt, miközben a nap első sugarainak fényében mohón faltam a könyvben lévő sorokat. A melengető világosság narancssárgára festtette a jármű belsejét, amely egy olyan filmbe illő extázisba sodort engem, mint a hősnők többségét a romantikus bonyodalmak során. Igazán érdekes volt úgy ülni az ülésemben, hogy ez a jelenet akár egy melodrámában is tökéletesen megállná a helyét. Normál körülmények között biztosan viszolyogva pofoznám fel magamat, mondva, hogy nem lankadhat a figyelmem egy másodpercre sem, hiszen ezek a kellemes érzések mindig csalfa tévutakra terelik a naiv embereket az életük során. Most azonban furcsamód boldog érzéseket sugallt a szituáció.

   Mivel tegnap megígértem a mostohatestvéremnek, hogy kiviszem őt a reptérre, szavahihető ember lévén már reggel hatkor az ajtó előtt várakoztam és unalmamban magammal hoztam az új szerzeményemet. Tudtommal a One Direction magángépe pontban hétkor fog landolni, na meg persze biztos voltam benne, hogy Tomlinson barátnője elsőként akarja majd köszönteni a pasiját, így lefekvéskor kénytelen voltam öt órára felcsavarni az ébresztőórámat, ha örömet akartam szerezni Sophie-nak. Nem tudom, hogy milyen felindulásból, de tegnap este, miután este kilenc után elváltunk egymással a mostohanővéremmel, valamiért újból betévedtem a könyvtárba, ahol nagy meglepetésemre pont a Csillagainkban a Hiba című kötettel akadtam össze. Az egyik velem egykorú lány éppen akkor tette fel a Visszahozott Könyvek címkével ellátott polcra, nekem pedig azonnal felkeltette az érdeklődésemet, hiszen már nem csak a mostohanővérem mesélt nekem erről a történetről, hanem az interneten is valami olyasmit olvastam, hogy tényleg megéri belekezdeni, mert ez megváltoztathatja az életedet.

   Így hát kikölcsönöztem.

   Életem legjobb döntése volt.

   Egész éjszaka a lapokat bújtam, hiszen mire hazaértem Bill már régen a szobájában szunyókált, így senki sem zavart meg engem olvasás közben. A legkevésbé sem érdekelt, hogy másnapra olyan leszek, mint egy mosott rongy. Nem számított, hogy Soph szívszerelme holnap érkezik vissza négy és fél hónap után Londonba. Semmi sem tudott már meghatni. Nem akartam megvonni magamtól a szórakozás legkisebb csíráját is, hiszen akkor mégis mi marad nekem a saját életemből?

   A matricákkal teleragasztott olvasólámpám gyér fénye eleinte baljóslatú hangulatot kölcsönzött a regénynek, azonban ahogyan egyre haladtam előre, egyszerűen képtelen voltam tovább bírálni magamban a cselekményeket. Következőképpen magamnak kénytelen voltam ugyan, de bevallottam, hogy teljesen lenyűgözött ez a nagyszerű írás. Hazel Grace Lancaster és Augustus Waters bimbózó, a későbbiekben aztán elsöprő szerelme egyszerűen az ujja köré csavart engem is, hiszen ilyen őszinte és bensőséges kapcsolatról már réges-régen nem olvastam. Jókedvűen nevettem Gus és Hazel mélyenszántó eszmecseréin, ami ugyan még nem volt akkora dolog, azonban amikor akaratlanul is, de elkomorodtam a komoly részeknél, akkor ébredtem rá, hogy egy kész hullámvasúttá változtatott engem ez a könyv. Egyik pillanatban még a boldogság tetőpontján voltam, azonban amikor rosszra fordultak a dolgok még belőlem is kicsikart pár könnycseppet a befejezés, hiszen rutinos olvasó lévén nem kezdek bele egy kötetbe addig, amíg a végét el nem olvastam. Egyszerűen nem tudok mást mondani, ez a kötet egy mestermű.

   Ilyen gondolatok kíséretében rágtam a mutatóujjamon lévő körmömet, az pedig már csak egy jelentéktelen részletkérdés volt, hogy ennek következtében a fekete körömlakkomat is lekapartam róla. Miután felhívtam a mostohatestvéremet, jelezve, hogy megérkeztem, várakozás közben újraolvastam azt a jelenetet, amikor Hazel felolvasta Augustusnak a fiúnak szánt dicsérő beszédét, amit egyébként Gus temetésén kellett volna felolvasnia, de a lány ezt csak neki és egy barátjuknak, Isaac-nek olvasta fel, ami szerény véleményem szerint remek írói fordulat volt.

   Kissé szepegve rágcsáltam az ujjamat, amikor váratlanul kinyílt Mázli anyósülés felöli ajtaja, mire azon nyomban a hátsó ülésre dobtam a könyvemet. A másodperc törtrésze alatt igyekeztem nyugodt arcot erőltetni a vonásaimra, hiszen a váratlan látogató csakis Sophie, az izgága, szerelmes hősnő lehetett.

   Fél füllel ugyan még hallottam, ahogyan becsapja maga után a kocsiajtót, azonban a fülemben dörömbölő vértől alig hallottam valamit.

- Jó reggelt Leah!- köszöntött vigyorogva, miközben ledobta magát mellém.

- Jobbat- krákogtam kedvetlenül, ő azonban oda se figyelt rám, mintha csak egy átlátszó buborékfólia lennék, akit kedvére kipukkaszthat, ahol csak éri.

- Gyönyörű ez a nap, nem?- kérdezte kivirult arccal, mire én hanyagul megrántottam a vállamat, hiszen én nem láttam olyan csodálatosnak a helyzetünket, mint ahogyan ő. Lehangoltan csavargattam a fülemben lévő, pingvin alakú fülbevalómat, miközben összeszorított ajkakkal meredtem az utca vége felé. Már éppen némileg összeszedtem volna magamat a Csillagainkban a Hiba által okozott transzból, amikor nagy meglepetésemre a mostohanővérem kajánul meglökött engem a vállamnál fogva, miközben hátranyúlt az üléseink között és előrevette az ominózus tárgyat.

   Ó, hogy a macska rúgja meg! - Hé, csak nem megfogadtad a tanácsomat és szezonális olvasmányt választottál magadnak?

- Fogjuk rá- köszörültem meg a torkomat, miközben észrevétlenül megdörzsöltem a szememet a kézfejemmel, azonban Sophie előtt hiába színészkedtem. Ő is pont olyan jó megfigyelő volt, mint az édesapja, ez nekem pedig csakis rossz ómen lehetett.

- Hahó, azért ennyire nem kell elkeseredned!

- Nem keseredtem el, egyszerűen csak…

- Nekem nem kell hazudnod drágám! Nem kell annak a kemény csajszinak játszanod magadat, akit előszeretettel alakítasz a nehéz helyzetekben- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire mérgesen felhorkantam - Ne szégyelld, ha megríkat egy könyv, hiszen lányból vagy, szóval a reakciód is teljesen helytálló! Látnod kellett volna engem miután végignéztem a mozifilmet… édes Istenem, Louisnak napokig kellett vigasztalnia engem, miközben valami olyasmit darált, hogy egy mondvacsinált történetet nem kell ennyire mellre szívnom.

- De hiszen meghalt benne az egyik főszereplő, ráadásul pont Augustus!- csattantam fel dühösen.

- Elhiheted, hogy én is ugyanezt mondtam neki- csóválta meg a fejét rosszallóan Sophie, mintha valami teljesen nagy marhaságot akarnék a fejébe verni - Minden nőnemű lény, akinek volt annyi sütnivalója, hogy elolvasta a könyvet vagy végigkönnyezte a filmet, tudja, hogy ez egy tipikus csajos dolog, amit a pasik soha nem lesznek képesek felfogni!

- Éljenek az érzékeny nők!- kurjantottam tompán, mire a mellettem ülő személy szemforgatva felkuncogott, hiszen míg a feminista hajlamaimmal én teljesen komolyan gondoltam a mondandómat, ő semmi értelmét nem látta, hogy belebonyolódjunk egy nemek közötti vitába, hiszen Soph korántsem olyan pofátlan, betegesen őszinte és szókimondó, mint amilyen én vagyok.

   Miközben bekötötte a biztonsági övét valami olyasmiről kezdett beszélni, hogy ha van kedvem, akkor ezen a héten valamikor megnézhetnénk együtt a Csillagainkban a Hiba filmet Tomlinson lakásában, azonban az én gondolataim akkorra már fényévekre jártak.

   Mit is mondhatnék, a hangulatingadozásaim kiszámíthatatlanok.

×××

   Egy kelletlen sóhaj kíséretében lapoztam egyet az ölemben lévő moziműsorból, amely az egyetlen normális olvasmány volt a repülőtér silány választékából, ráadásul még ezért is fizetnem kellett! Miközben unottan a térdemre könyököltem és a tenyerembe hajtottam az államat, csak úgy mellékesen felpillantottam az előcsarnokban lévő méretes faliórára, amely büszkén hirdette, hogy mindjárt fél nyolc van. Természetesen ez nem sokat jelentett számomra. Azonban a várva várt banda repülőgépének hétkor kellett volna megérkeznie, mindennek a tetejében pedig még mindig se hírük se hamvuk nem volt a fiúknak. Ennek ellenére mégsem értettem, hogy Sophie miért húzta fel magát ezen az icike-picike zavaró apróságon, amely semmi konkrétumot nem foglalt magában.

   Elhúzott szájjal pillantottam a tőlem fél méterre lévő mostohatestvéremre, aki a kezeit tördelve járkált előttem fel és alá. Amikor megérkeztünk még egyáltalán nem volt ilyen stresszes, hanem önfeledten cseverészett velem az jelenlegi kedvenc énekeseiről, azonban amikor az óra elütötte az áhított időpontot, onnantól kezdve egyszerűen képtelen voltam bírni vele. Úgy viselkedett, mint egy neveletlen óvodás, akinek csikart a hasa, mert túl sok édességet tömött magába! Eleinte csak izgatottan mocorgott a mellettem lévő, meglehetősen kényelmetlen műanyag széken, azonban tíz perc elteltével átmenet nélküli hisztiroham tört rá, amelyet nem tudtam orvosolni.

   Bár nem is nagyon próbálkoztam.

   Pislogva figyeltem, ahogyan a mostohanővérem idegességében minden elképzelhető baromságot elmotyogott magában, én azonban még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megnyugtassam. Merev jégszoborként trónoltam mellette. Szemforgatva hallgattam a tré képzelgéseit, amelyek keretében a szeretett pasijának a magángépe az óceán közepén landolt, meg mindenféle ezzel kapcsolatos marhaság. Ugyan Sophie egyszer sem fordult hozzám - hátha esetleg egyetlen kedves szó is elhagyja a számat - én azonban mégis tüntetően beletemetkeztem a vett moziműsorba, hogy még csak a segítségnyújtás esélye se tűnjön fel egyikünknek sem. Én minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem a gondolataimat a mostohatestvéremről, ami nem volt éppen egy egyszerű feladat, mivel elég hangosan csacsogott magában. Kezdetben még a hajamat is az arcom elé szórtam, nehogy észrevegye, hogy rajta kívül én is ugyanazokra az ominózus személyekre várakozok, de nagy meglepetésemre a lány egyszerűen keresztülnézett rajtam, végül pedig fel is emelkedett mellőlem, mintha nem bírná, hogy a jelenlétemben borul ki a bilije.

   Eredetileg ugyan sértette a méltóságomat Soph cselekedete, végül azonban be kellett látnom, hogy teljesen jogosan távolodik el tőlem. Míg én egy magányos és elkeseredett szingli voltam, ő boldog párkapcsolatban élt egy olyan pasival, akit a világ minden pontján éltetnek. Ennek tudatában egy külsős helyében én sem fordulnék egy olyan magának való csajhoz, mint amilyen én voltam.

   Nos, akkor erről ennyit.

   Ilyen negatív gondoltok kíséretében figyeltem, ahogyan a mostohanővérem elindul az információs pulthoz, hogy megérdeklődje a landoló gépek menetrendjét. Miután a hömpölygő tömegben eltűnt az ombre stílusban befestett hajkoronája, esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy megértsem a visszavonhatatlan kötődését ahhoz az öt majomhoz.

   Lehunyt szemekkel próbáltam a helyébe képzelni magamat, hátha csak egy leheletnyit is át tudnám érezni azt a mély aggodalmat, amely most dominánsabbnak bizonyult minden másik emóciójánál. Nagy szégyenemre még én is kreáltam a kavargó gondolataim közepette egy olyan történetet, amelynek keretében megpróbáltam elképzelni, ahogyan lezuhan egy olyan repülőgép, amelynek az utasaival volt alkalmam személyesen is találkozni. Azonban valami oknál fogva ez a cselekedet semmilyen érzelmet nem tudott kiváltani belőlem, így egy új módszerhez folyamodtam.

   Igyekeztem csak egy másodpercre is megérteni, hogy Sophie mégis miért szeretett bele abba a bárgyú Tomlinsonba, ráadásul mi volt az az egy dolog, ami miatt habozás nélkül képes volt elhagyni a családját, beleértve engem is. Próbáltam magam elé képzelni az udvarlója arcvonásait, azonban hiába törtem magamat, én egyszerűen nem láttam olyan helyesnek és szerethetőnek Louis arcát, mint ahogyan a mostohatestvérem. Nekem meglehetősen egyszerű kis tucatsrácnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy a vagyonán kívül mégis mi bírhatja maradásra Soph-ot, hiszen tudtommal a barátja nem volt éppen egy akkora agytröszt, akivel tiszteletből összekötöd az életedet. Halványlila gőzöm sem volt, hogy mi olyan rendkívüli abban a féleszű Tomlinsonban. Hihetetlen, hogy egy olyan férfit szeretett, aki bármelyik pillanatban hűtlen lehet hozzá, hiszen az esetek nagy többségében a srác nem is tartózkodott Londonban, hanem járta a világot az idióta haverjaival. Négy ökör társaságában kornyikál olyan tizenéves kiscsajoknak, akik még semmit sem tudnak az életről, tetejében pedig már így is rakatra kereste magát és sikert hozott a társaival annak az anonim menedzsernek, akinek nem tudom kapásból a nevét.

   Tippem sem volt, hogy mit talált benne olyan vonzónak.

   Miért én vagyok az egyetlen olyan lány, akire semmilyen hatással sincs?

   Tényleg ilyen kőszívű hárpia lennék, hogy még azt sem sajnálnám, ha meghalna?

   Komolyan ennyire hidegen hagy minden vele kapcsolatos dolog?

- Mi az, hogy nem adhat ki belső információkat?- összevont szemöldökkel kaptam fel a fejemet arra az éktelen rikoltásra, amely az egész előcsarnokban jól hallhatóan visszhangzott.

   Eleinte csak tanácstalanul kapkodtam a tekintetemet az emberek között, azonban amikor megpillantottam az idegbeteg Sophie-t az egyik pultnál, azonnal felemelkedtem a helyemről és egy kis furakodást követően sikeresen oda is verekedtem magamat a lány mellé.

   Nem hagyhattam, hogy valami hülyeséget csináljon.

- Mi a baj Soph?

- Ez a tyúk nem hajlandó megmondani, hogy mi van Tommoékkal!- panaszolta a mostohanővérem felháborodottan, de ezt is csak félvállról, hiszen túlságosan el volt foglalva vele, hogy farkasszemet nézzen a feldúltnak látszó, szőke recepcióssal - Nézze hölgyem, nekem mindenképpen meg kell tudnom, hogy mikor fog leszállni az a kibaszott repülőgép, mert azon utazik a barátom, akivel már durván egy fél éve nem is találkoztam, szóval…

- Négy és fél hónapja- kotyogtam közbe rosszallóan.

- Tök mindegy!- oltott le Sophie visongva, miközben várakozásteljesen pillantott vissza az előbbi beszélgetőpartnerére, aki tetetett türelemmel pillantott végig a mellettem álló lányon, bár az arcán már látszott, hogy hamarosan nála is el fog szakadni a cérna.

- Kisasszony, nagyon kérem, ne engem zaklasson a gyermeteg kéréseivel, hiszen már megmondtam, hogy ilyen információkat nem adhatok ki idegeneknek! Az a repülőgép, amelyet említett, nem tartozik a hatáskörünkbe és mivel nem a vállalat tulajdona, nem tájékoztatnak minden alkalmazottat azokról a külső féltől származó gépekről, amelyek…

- Teszek rá, hogy miről tájékoztatják önt, asszonyom, amikor a pasim nem hajlandó felvenni a telefont és még csak egy cseszett üzenetet sem írt! Tényleg ennyire szőke lenne, vagy a hajszín csak rásegít az értetlenségére?- rikoltozott a mostohatestvérem, mire zavartan megköszörültem a torkomat, hátha ezzel sikerül egy kicsit lehűtenem, hiszen egyre többen figyeltek fel a kis összeszólalkozásra, ami egyáltalán nem kecsegtetett semmi jóval.

- Ne add már elő itt a hattyúk tavát, amikor te is tudod, hogy a repülőgépeken nem lehet használni a mobiltelefonokat! Csak a pilótának van működőképes telefonja, ha pedig baj lenne, arról már régen értesültünk volna, hiszen egy olyan puccos magángép nem tűnhet el nyomtalanul Amerika partjainál- érveltem hunyorogva, azonban Sophie egyetlen pillantással el tudott hallgattatni engem, mire megadóan felemeltem mindkét kezemet, jelezve, hogy semmit sem mondtam.

   Nem mondom, meggyőző tud lenni, hogyha akar.

   A szemem sarkából láttam, hogy a lány már éppen nyitotta volna a száját, hogy tovább vitázzon az idegen nővel, amikor váratlanul recsegve megszólalt a hangszóró. Én ugyan nem teljesen értettem, hogy miről papolt olyan hosszadalmasan a megnyerő hang, amikor azt ecsetelgette, hogy azok az utasok, akik nem várakoznak, hagyják el az épületet, azonban amikor a landoló gépek menetrendjére pillantottam és megláttam, hogy egy újabb monstrum készül visszatérni a földre, azonnal megértettem, hogy ez nem egy egyszerű utasszállító, hanem AZ a járat.

   És természetesen nem én voltam az egyetlen, akinek ez feltűnt.

   Mire egyet pislantottam a mostohanővéremet már el is nyelte az egyik újonnan megérkezett utastömeg. Meglepetésemben hangosan utána kiáltottam, ő azonban oda se bagózott rám, hanem tovább lökdösődött, hogy az egyik zölden világító kapu közelébe juthasson. Hiába szólongattam, még csak a füle botját sem mozdította. Fújtatva figyeltem, ahogyan a könyöke segítségével próbál utat törni magának, mire egy hangos horkantás kíséretében ellöktem magamat a pulttól, majd miután futtában elnézést kértem a recepcióstól sietősen Soph keresésére indultam.

   Pipiskedve próbáltam átlesni a hömpölygő tömeg felett, azonban mivel az égiek engem rendkívül alacsony termettel áldottak meg, ez a feladat kifejezetten lehetetlennek bizonyult. Reménykedtem benne, hogy a mostohanővérem nem fog teljesen elfeledkezni rólam, hiszen teljesen tisztában van vele, hogy időzített bombává válok, ha tehetetlenül kell lődörögnöm az emberek között. Horkangatva kerültem ki az olyan tömegeket, amelyeken képtelen lettem volna átfurakodni, azonban kíméletlenül trappoltam át minden családon, akik az utamba kerültek. Elszántan függesztettem a tekintetemet arra a kapura, amely felé Sophie is elindult, így mertem remélni, hogy ott majd összeszedhetem a pusziszkodó szerelmespárt és végre hazamehetünk.

   Fogcsikorgatva léptem át az egyik öregasszony bőröndjét, aki a szemüvegét igazgatva hallgatta a dadogó barátnőjét, aki éppen valami olyasmit mondott neki, hogy mennyire nagylelkű a volt főnökük, hogy még a nyugdíjasokat is meghívta a céges kirándulásra. Már majdnem teljesen elvesztettem az irányítást a testem felett, amikor hirtelen megpillantottam Louis Tomlinsont.

   Megismertem azt a szürke baseballsapkáját, amelyet egyszer az egyik barátja is viselt, amikor Sophie társaságában meglátogattam őket, ráadásul elég árulkodó jel volt, hogy egy civil ruhába öltözött biztonsági őr is mellette slattyogott, hátha így sikerül távol tartaniuk azokat a szemfüles rajongókat, akik netalántán nekiesnének a rábízott hírességnek. A másodperc törtrészéig csak lábujjhegyre állva figyeltem, ahogyan a csomagjai kíséretében megigazítja a kék farmerdzsekijét és hátrasimítja a hosszúra nőtt barna haját, miközben a föld felé hajtotta a fejét, ezt követően azonban végre valahára cselekvésre szántam el magamat.

   Sietősen a fejem fölé emeltem a karjaimat és erőteljesen kalimpálni kezdtem, hátha a srác észrevesz engem, azonban még mielőtt felém fordította volna az arcát, hirtelen egy ombre hajú lány ugrott a karjaiba, amit csak egy sokatmondó szemforgatással díjaztam.

   Ezek szerint a mostohatestvérem is kiszúrta őket.

   Hamarosan megpillantottam Tomlinson mellett a sötétszínű, göndör hajkoronával ékeskedő Harry Stylest is, aki egy fekete, feliratos pólóban feszített, mellé pedig egy szürke inget vett fel, amelynek az árából biztosan megmenthettem volna egy egész állatmenhelyet, hiszen a megveszett fanok biztosan milliókat perkáltak volna egy olyan ruhadarabért, amit maga a kedvencük viselt. Még innen is tökéletesen láttam a narancssárga hajpántját, amelynek segítségével hátrafogta az arcát keretező rakoncátlan tincseit. Neki is veszettül integettem, hátha egyikük észreveszi, hogy visszatart a tömeg, váratlanul azonban egy erős kéz ragadta meg a karomat.

- Sajnálom kisasszony, de az előírás szerint, ha egy gépre sem várakozik, akkor ki kell kísérnem az épületből- jelentette ki fennkölt hangon a One Direction egyik gorillája, hiszen nyílván feltűnt a személyzetnek, hogy elszántan próbálok a srácok közelébe férkőzni.

   Csak én lehetek ennyire „szerencsés”, hogy még ebbe is belekeveredek.

- Nézze uram, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha végre kimehetnék, de az a lány, aki éppen lesmárolja az egyik bandatagot történetesen a mostohanővérem és nekem kell hazafurikáznom a gerlepárt, szóval, hogyha megengedné, akkor...

- Bocsásson meg, de ennél sokkal cifrább alibiket is hallottam már, szóval nagyon szépen kérem, legyen szíves, engedje meg, hogy elkísérjem a kijáratig- forgatta meg a szemeit látható unalommal a kopaszra borotvált férfi, mire felháborodottan rántottam egyet a karomon, ő azonban elszántan a kijárat felé kezdett toszogatni engem, meg sem várva, hogy válaszoljak.

   Elkeseredett dühvel pillantottam hátra a vállam fölött, hátha az egyik pasi felismer engem, azonban hiába integettem a fél kezemmel a felém közeledő Liam Payne-nek, ő lehajtott fejjel szorongatta a kezében lévő tömött bőröndöt, miközben három vagy négy gárdista társaságában próbált életben maradni, hiszen több élelmes csajszi is kiszúrta, hogy a közismert banda éppen most érkezett vissza Londonba. Prüszkölve haraptam be az alsó ajkamat, miközben egyre több hangos sikoly törte meg a repülőtér moraját. Az erőszakos „hívek” minden erejükkel azon voltak, hogy közelebb férkőzhessenek álmaik pasijához, miközben a testőrök igyekeztek meggátolni, hogy a mindenre képes anyamedvék darabokra szaggassák az egyik bandatagot. A szemem sarkából még láttam, ahogyan egyre több vaku csattan el, hiszen a mai fiatalok ahelyett, hogy a kezükbe vennék az életüket és normálisan viselkednének, azonnal közösségi oldalakon posztolják a fejleményeket, ezzel kérkedve azzal, hogy ők milyen szerencsésnek mondhatják magukat, hogy testközelből találkoztak a One Directionnel.

   Jesszusom, kíváncsi vagyok, hogy hányan kívánnák a halálomat, hogyha megtudnák, hogy a mostohatestvérem a drágalátos Louis Tomlinson barátnője.

   Ilyen gondolatok kíséretében hagytam, hogy az engem ráncigáló gorilla kivigyen a szabad ég alá. Szerencsére hamarosan kiszabadulhattam a fülsüketítő hangzavarból, amit öt egyszerű fószer jelenléte okozott, de jelen esetben inkább megkíméltem magamat a nyilvános méltatlankodástól és sietősen a kocsim felé irányítottam a lépteimet, hiszen nagyon reméltem, hogy Sophie-nak lesz annyi esze, hogy Mázli felé tereli a pasiját. Bár már teljesen tisztában voltam vele, hogy amikor Louis-val van, akkor olyan mintha minden érzékszervét kikapcsolták volna és egy olyan visszavonhatatlan extázisba zuhan, ahonnan maximum csak pár nap múlva tár vissza.

   Már csak fél füllel hallgattam, ahogyan az engem kitessékelő testőr nagyvonalúan elnézést kér, amiért ilyen udvariatlanul viselkedett velem, azonban pillanatokon belül már el is tűnt mellőlem, hiszen minden bizonnyal az összes jelenlévő férfierőre szükség volt, hogy a megveszekedett lányokat vissza tudják fogni. Meglepetésemben csak szótlanul zsebre tettem a kezemet, majd miután egy pillantást szenteltem a furcsán fénylő, kékes színekben játszó égre, lehajtott fejjel emlékeztem vissza a saját érzéketlenségemre, amely mondhatni már az egész lényemet megfertőzte.

   Hiába próbálok nagyobbnak látszani másoknál, amikor ugyanolyan jelentéktelen kis tacskó vagyok, mint az a sok korombeli lány, akik nincsenek tisztában a saját értékeivel. Én megvetem őket, önbizalomban nem szenvedek hiányt, valahogy mégis… olyan furcsa érzésem van, mintha egy torzító tükörbe pillantottam volna. Mintha maga a nagybetűs Sors akarna figyelmeztetni engem, azonban arról még fogalmam sincs, hogy mire...

××××××××

Kedves Olvasók!

  Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak ketten vettétek a fáradtságot, hogy kommenteljetek az előző fejezethez, ennek következtében kicsit később hoztam a következő részt. Félre ne értsetek, nem a kicsinyes bosszú vezérelt, hanem az iskolakezdés, na meg persze a gyermeteg lelkem egy része reménykedett benne, hogy időközben esetleg többen is szenteltek rám időt, de természetesen, ami nem megy, azt nem kell erőltetni… én nem is tettem, egyszerűen csak vártam. De fölösleges volt.

   Ja igen, és szomorú voltam a két leiratkozó miatt is, de ezt nem szeretném tovább taglalni, hiszen nem szeretnék még melankolikusabb hangulatban lenni, mint amilyenben egyébként is vagyok, szóval erről ennyit.

   Nos, akkor még egyszer bocsánat a késésért!

   Aki esetleg még erre téved, annak utólag is jó olvasást kívánok, már ha lesz olyan, akinek lesz türelme végigbogarászni a bejegyzésemet…

Kitartást kívánok mindenkinek az iskolára!
Nadia

Második Fejezet

Fény az alagút végén

Három dolgot már biztosan tudok a földi életről. Az első, hogy mind összetartozunk. A második: ami a kezdet, az a vég. A harmadik, hogy az ember bármennyire is szeretné, semmi sem teljesen az, aminek látszik.
Touch - Érintés c. film

- Igazán vehetnéd már a fáradtságot, hogy megtanulj kocsit vezetni!- pirítottam rá a mostohanővéremre szemforgatva, miközben becsuktam az előttem heverő matektankönyvet, hiszen mint mindig, most is a könyvtárban ücsörögtem és magoltam, vagy jelen esetben inkább gyakoroltam a főiskolára. Mivel a matematika sosem tartozott az erősségeim közé, mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy különböző feladatokat oldok meg, amelyeket többnyire könyvtári gyakorlófüzetekből szoktam kimásolni, hátha ezzel kicsit belerázódok ebbe az idegen világába. Annak ellenére, hogy még rengeteg dolgom volt és az esetek zömében betartottam és tiszteltem a szabályokat, most az első csengésre felvettem a telefonomat, pedig nem sok kedvem volt összeakadni Mrs. Forbes sötét tekintetével, azonban ha egy beszélgetés Sophie hangjával kecsegtetett, még ezen a szigorú helyen sem volt akaraterőm elszalasztani a lehetőséget.

   Eddig úgy könyveltem el a mai napot, hogy az akár simán nevezhetne a Leah Legrosszabb Napja címre, azonban ahogyan meghallottam, hogy az említett személy türelmetlenül felhorkan a vonal másik végén, azonnal széles mosoly szökött az arcomra, hiszen már régen nem volt lehetőségem egy kis játékos cukkolással a mostohatestvérem agyára menni - Hihetetlen, hogy felnőtt nő létedre egy kiskorúval furikáztatod magadat, akinek a tragacsa még hetvennel is alig tud menni…

- Leah, egyedül is menne, de Louis nem engedi, hogy vezessem az autóit!

- Ez csak egy tipp, de szerintem azért, mert a legutóbb, amikor annyira erősködtél, hogy te igenis tudsz vezetni, összetörted a kedvenc Porschéjét tolatás közben- kuncogtam alig hallhatóan, miközben a vállam és a fülem közé szorítottam a mobiltelefonomat, hiszen mindkét kezemre szükségem volt a dolgaimat a kopottas, baglyokkal díszített válltáskámba pakoljam.

- Pff, te is tudod, hogy az baleset volt…

- Akkor is ezt mondtad, amikor behorpasztottad a Volkswagenje hátulját?- húztam az agyát kajánul, miközben kutakodóan körbenéztem, hátha valamelyik könyvespolc mögött Mrs. Forbes leskelődik a rendbontó jómagam után, hiszen annak a nőnek olyan szimata van, mint egy vadászkopónak.

   Azonnal kiszagolja, ha valaki szabálytalankodik.

- Leah, akkor nekem jött egy biciklis!

- Jó, de hányszor?- haraptam be az alsó ajkamat, nehogy véletlenül hangosan elnevessem magamat, azonban nem vártam meg Soph válaszát, hiszen tudtam, hogyha még egyszer pimaszkodni merek, teljesen ki fog térni a hitéből- Jól van, csak ugratlak! Itt vagyok a könyvtárban, de már össze is pakoltam a cuccaimat és perceken belül elindulok hozzád…

- Imádlak húgi!- hálálkodott egy megkönnyebbült sóhajtás kíséretében.

- Én is téged!- köszöntem el tőle jókedvűen, majd sietősen bontottam a vonalat.

   Miután a rövid beszélgetést követően a mobiltelefonom a farzsebemben landolt, egy gyors mozdulattal feldobtam a táskámat a vállamra, majd fújtatva egy kupacba rendeztem azt a temérdek könyvet, amit idehordtam magamnak a különböző polcokról.

   Hiába, kellett a gyakorlás, mert már így is teljesen kizökkentem a francia nyelvből!

   Miután a kis tornyot az ölembe vettem, nyújtott léptekkel indultam el a kijárat felé, hiszen minél előbb oda szerettem volna érni a mostohanővéremhez, aki minden bizonnyal már rég elkészült. Ugyan kis nehézséget okozott a lépcsőzésben, hogy történetesen nem láttam, hogy hová is lépek, valahogy azonban mégis sikerült lekecmeregnem a földszintre és leadnom a köteteket. Végül egy gyors elgondolásból kivettem Jane Austen Büszkeség és Balítélet című könyvét, pedig már vagy ezerszer végigolvastam, hiszen a főiskolai felvételire ebből a könyvből írtam esszét, mégis volt bennem egy meghazudtolhatatlan érzés, hogy nem lenne rossz még egyszer végigbogarászni. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy mégis miért hoztam oda az asztalomhoz tanulás közben, ennek ellenére mégis a táskámba süllyesztettem, amikor végre kiértem a szabad ég alá.

   Egy mélyet szippantottam a kellemes esőszagból, miközben a saját közlekedési eszközöm felé vettem az irányt, kikerülve az összes pocsolyát, amelyek a járdán terpeszkedtek. Gyéren ugyan még szitált az eső, de londoni lány lévén ez csak egy jelentéktelen részletkérdés volt, hiszen születésemtől kezdve éltem ebben a borongós időjárásban. Pár másodperccel később meg is pillantottam az én hűséges és strapabíró járgányomat, ami hivatalosan a Mazda 626 névre hallgatott, én azonban előszeretettel becézgettem őt Mázlinak. Ő volt a legszerencsésebb tragacs az egész földkerekségen, ezt pedig nem is vagyok elég lusta mindannyiszor a tudtára adni, amikor vacakolni kezd velem.

   Harmadéves voltam a gimnáziumban, amikor az egyik szomszédunk kitolatott Mázlival a felhajtóra és egy cédulát ragasztott a szélvédőjére, amely büszkén hirdette, hogy a személygépkocsi eladó. Én persze első látásra beleszerettem a másoknak nem éppen bizalomgerjesztő autóba. Már kimondottan lestrapált állapotban volt, engem azonban a legkevésbé sem érdekelt, hogy mennyi hátulütője van az aggastyán járgányoknak. Annak ellenére, hogy Bill minden erejével azon volt, hogy lebeszéljen a vételről, én mégis megvettem Mázlit a spórolt pénzemből. Ugyan az összes megtakarításom ráment, én mégis elégedettebb voltam ezzel az ősöreg tragaccsal, mint egy újonnan vett sportkocsival. Azt nem állítom, hogy nem fért rá a karbantartás, nekem mégis tökéletesen megfelelt, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy a szüleim szerény fizetéséből úgysem telne egy új gépkocsira.

   Nos, így került hozzám Mázli.

   Ilyen gondolatok kíséretében nyitottam ki a vezetőülés felöli ajtót és dobtam le magamat az ülésre. Kicsit ugyan aggódtam, hogy nem fog elindulni, azonban miután elfordítottam a kulcsot a gyújtásban, nagy meglepetésemre a jármű gond nélkül felbőgette a motort.

- Ügyes fiú!- paskoltam meg a kormányt mosolyogva, miközben leraktam az anyósülésre a táskámat és bekapcsoltam a rádiót, hogy kicsit helyrezökkenjen a hangulatom.

×××

- Még mindig ugyanolyan alacsony vagy, mint amilyenre emlékeztem- jegyezte meg piszkálódva Sophie miután kibontakoztunk az üdvözlő ölelésből, mire égnek emelt szemmel megcsóváltam a fejemet. A mostohanővérem kuncogva megbökött a könyökével, amivel gondolom valami olyasmit akart jelezni, hogy csak évődik velem.

- Csodát én sem tudok tenni- horkantottam kedvetlenül.

- Most komolyan megsértődtél?

- Hé, ha a magasságommal cikizel, nem állok jót magamért- figyelmeztettem őt összeszűkült szemekkel, mire Soph szemtelenül kinyújtotta rám a nyelvét, mint valami óvodás kislány, akinek az anyja éppen valami nagyszabású nevelési bölcsességet osztott meg vele - Különben meg egyáltalán nem kötelez semmi, hogy elvigyelek magammal, szóval...

- Jaj, ne izélj már Leah!- kuncogott a mostohatestvérem, én azonban csak megvontam a vállamat és sietősen áttereltem a témát valami másra.

- Meg szeretnéd látogatni a galériádat?- érdeklődtem felvont szemöldökkel, miközben elindítottam Mázli motorját, majd miután kiengedtem a kéziféket, vigyázva kitolattam az újgazdag Tomlinson lakása előtt terpeszkedő hatalmas parkolóhelyek egyikéről, hogy aztán egy laza kormánycsavarással megforduljak és a város szíve felé kormányozzam a kocsit.

- Igen, ellenőrizni szeretném, hogy minden rendben legyen a holnaputáni megnyitóra…

- Hát persze, ez csak természetes- motyogtam az orrom alatt semleges hangszínben, miközben a sebességváltóra fektettem a nyirkos tenyeremet és kikanyarodtam az utcából. Fél szemmel figyeltem, ahogyan a mellettem ülő személy összeráncolt homlokkal, feltehetőleg gondterhelten a párás ablaküvegnek dönti a fejét. Azonban egy pillanattal később már az útra emeltem a figyelmemet és hagytam, hogy a gondolataim kis ladikja idegen vizekre evezzen.

   Többek között ezért is gondoltam túlságosan hanyagnak és felelőtlennek Sophie udvarlóját. A srác tömérdek lóvéja miatt a mostohanővérem alig észrevehetően ugyan, de valamilyen szintig mégis kivetkőzött magából. Én úgy ismertem meg őt, mint egy szerény, kellemes természetű és jószívű lányt, azonban sajnálatos módon ez az állapot már nem állt fent. Idővel ki tudtam következtetni, hogy ez a három jelző, amellyel anno még kapásból jellemeztem volna, mára már teljesen kihalt benne. Mivel a barátja egy közismerten elismert énekes, mellette még ő sem tudta megőrizni azt a kislányos báját, ami visszahúzódóvá tette őt. Ezt ugyan még meg tudnám emészteni, azonban a többi már igen rossz fényt vet a róla alkotott összképre. Természetesen én is bezsongtam volna a rám váró elismeréstől és csillogástól, ami egy híresség mellett érhet, ennek ellenére mégsem örültem neki, hogy őt ennyire megváltoztatta mindez. Az a személy, aki nem ismeri olyan jól a mostohatestvéremet, mint például én, teljes lelki nyugalommal ringatná magát abban a naiv tévhitben, hogy Soph ugyanaz a nélkülöző és nagylelkű lány, aki egy évvel ezelőtt volt. Én azonban látom, hogy valami nagyon megváltozott benne. Még nem tudom, hogy mi, de érzem. Szerény véleményem szerint Louisnak nem kellett volna hagynia, hogy a barátnője olyasmikre költse a pénzét, amire előtte ő nem bólintott rá, hiszen végső soron nem a mostohanővérem kereste meg azt az összeget, következőképpen nem lett volna joga engedély nélkül elkölteni.

   Természetesen azt mindig is tudtam, hogy Sophie rendkívül tehetséges művész, ennek ellenére mégis kételkedtem benne, hogy egy saját képcsarnok megnyitása okos döntés lenne-e a részéről. Állításom szerint ő fényévekkel tapasztalatlanabb ezen a téren, mint sok vele egykorú alkotó, akik a szüleik révén már ebbe a világba születtek bele. Én nem szeretnék kételkedni az álmaiban, hiszen mindenkinek ugyanannyi joga van azoknak a megvalósításához, ezt a lépést én mégis rossz és korai ötletnek tartottam. Féltettem a mostohanővéremet azoktól a rosszakaróktól, akik féltékenységükben negatív kritikát alkotnának Soph festményeiről. A mostohatestvérem nem tudta, hogy mire vállalkozik, amikor a fejébe vette, hogy látogathatóvá teszi a galériáját.

   Amikor a mostohanővérem megvette azt a kisebb műcsarnokot, még fogalmam sem volt róla, hogy mi az eredeti célja és gondolom a pasijával sem osztotta meg ezt a teóriát. Eleinte ugyan bökte a csőrömet, hogy nem kérte ki a véleményemet ezzel kapcsolatban, de mivel Sophie tanácstalan oldala már a múlté volt, gondolom, hozzá kell szoknom, hogy a jövőben előszeretettel fog kihagyni azokból a fontos lépésekből, amelyek megfontolásával talán meg tudnám őt védeni.

   Egy kelletlen sóhajt követően a szemem sarkából megint a mostohatestvéremre pillantottam, miközben megálltam egy piros lámpánál.

- Louis mikor fog hazajönni Londonba?- kérdeztem rekedtes hangon, mire sietősen megköszörültem a torkomat, Soph-nak azonban fel sem tűnt a pillanatnyi keserűségem, olyannyira bele volt temetkezve a saját dolgaiba.

- Holnap- dünnyögte halkan.

- Szeretnéd, hogy kivigyelek a reptérre?- csúszott ki a számon a meggondolatlan kérdés, mire a mellettem ülő személy értetlenkedve felkapta a fejét, erre pedig már én is észbe kaptam. Engem majd szétvetett belülről az ideg, amiért ilyen blindre cselekedtem, hiszen azzal még a vak is teljesen tisztában volt, hogy nem különösebben kedveltem a mostohanővérem pasiját… sőt, egyenesen boldog voltam a tudattól, hogy nem kell egy városban tartózkodnom vele és a tré bandácskájával, akik tehetség híján, szerencse lévén tettek szert annyi pénzre.

   Lehet, hogy régen szerettem őket, de mostanra már felnőttem.

- Komolyan mondod, Leah?

- Hát, már nem vonhatom vissza, ugye?- kérdeztem vissza morogva, miközben az arcomon elterült egy hamiskás, féloldalas mosoly, mire a mostohatestvérem égnek emelt tekintettel felkuncogott - Pedig mennyire örültem volna, hogyha örökre turnézni mennének…

- A rajongóik sem panaszkodtak volna- szúrta közbe.

- Na, ja - prüszköltem fintorogva.

- Tudod Leah, én sem zártam különösebben a szívembe a banda többi tagját, azonban Louis tényleg rendkívül szeretetreméltó egyéniség, akit nem árt megismerni, mielőtt végleg megbélyegezed őt- jelentette ki határozottan Soph, mire további grimaszokat vágtam, mégsem vitt rá a lelkem, hogy válaszoljak erre az érzelemteljes csöpögésre.

   Hála az égnek a továbbiakban nem kellett Mr. Perfektről beszélgetnünk, hanem megvitattuk egymással az olvasmánylistánkat. Miután én nagyvonalakban felvázoltam, hogy én még mindig Jane Austen Értelem és Érzelem címmel ékeskedő írásán rágom át magamat, Sophie elújságolta, hogy a napokban olvasta ki John Green Csillagainkban a Hiba című remekművét. Sokatmondóan ajánlgatta nekem, mert szerinte én tényleg igazán értékelni tudnám ennek a halálra ítélt szerelem történetét. Pedig tudhatná, hogy nekem nem igazán jönnek be az ilyen szentimentális cselekményű történetek. Még valami olyasmit is mondott, hogy szerinte nagyon hasonlítok a főszereplő lányra, valami Hazel-re, mivel mindketten ugyanolyan realisták vagyunk, de a beszélgetés végére már megcsappant a figyelmem, így csak ennyi ragadt meg bennem.

   Amikor megcsapta az orromat a jellegzetes szmog és pinceszag egyvelege, már tudtam, hogy nem vagyunk olyan messze. Hamarosan meg is érkeztünk a keresett kereszteződéshez, ahol egy kis szerencsétlenkedés után sikeresen le tudtam parkolni, hiszen ebben a városrészben nehezen lehetett szabad helyet találni. Miután mindketten sikeresen kivackoltuk magunkat az ülésről, bezártam Mázlit, majd a táskámba dobtam a kulcsaimat.

- Legutóbb kiírták az ajtóra, hogy elromlott a lift, szóval kíváncsi vagyok, hogy azóta megjavították-e - morfondírozott hangosan a mostohanővérem, mire fáradtan megdörzsöltem a homlokomat a tenyeremmel, mert a sok tanulás után a kocsikázás teljesen leszívta  maradék energiámat.

 - Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy a műtermed a legfelső emeleten van- szűrtem a fogaim között morogva, mire Soph nevetve belém karolt, majd határozottan az egyik barna kővel kirakott, emeletes házhoz kezdett vonszolni, mintha egy pórázon lévő kutya lennék.

   Szemforgatva hagytam, hogy a mostohatestvérem betessékeljen a nyolcas számmal ékeskedő háztömb nyikorgó, fekete keretes üvegajtaján, pedig szívem szerint legszívesebben visszaültem volna Mázliba és megvártam volna, amíg befejezeti a terepszemlét. Ennek ellenére mégis beléptem az utcáról a kissé elhanyagolt épületbe. Az előtérbe érve mindketten egy-egy horkantással konstatáltuk, hogy a közepes méretű személyfelvonó még mindig karbantartás alatt áll… legalábbis az üvegen fityegő sárgás papír, amelyet valaki egy darabka celluxszal erősített fel, erre hívta fel a becses figyelmünket. Remek.

- Nagyon remélem, hogy holnapután már nem ezekkel az otromba szálkabetűkkel fogunk összeakadni, különben esküszöm, hogy… - puffogott a mostohatestvérem, cinikusan célozgatva annak az egyénnek a csúnya írására, aki helytelenül írta le a karbantartás szót. Én csak mosolyogva megcsóváltam a fejemet, hiszen teljesen tisztában voltam vele, hogy az Egyesült Királyság egy kimondottan gazdag ország, a látottak mégis azt bizonyítják, hogy nem minden angliai ember igazi First lady, vagy éppen egy tanult gentleman.

   Miután Sophie kimérgelődte magát, kart karöltve indultunk el a lépcső felé. Egy külső szemlélő szemszögéből biztosan úgy nézhettünk ki, mint két reumás öregasszony, akik csak támogatással képesek leküzdeni a meglehetősen meredek lépcsősort.

   Amikor felértünk kicsit ugyan szuszogtunk, de abban mindketten egyetértettünk, hogy ez az egész nem volt akkora ördöngösség, mint amire számítottunk. Én az oldalamat szorongatva figyeltem, ahogyan a mostohanővérem előkotorja a márkás Gucci táskájából a méretes plüsselefánton lógó kulcsait, pedig ezelőtt sosem adott a külsőségekre, most pedig méregdrága szerelésekben flangál. Emlékszem, hogy amikor még otthon lakott olyan is előfordult, hogy a kedvenc River Island-ben vásárolt pólóját egy egész héten át hordta, azonban a jelek szerint mostanra már ő is teljesen tisztában volt vele, hogy a híres Louis Tomlinson barátnőjeként nem jelenhet meg bármiben.

   Hiába, ez a hírnév ára, amivel már neki is szenvedni kell.

- Ugye Frank Miller már kitakarított bent?- vetettem fel összevont szemöldökkel.

   Tudniillik a mostohatestvérem nem hajlandó jobban bemocskolni a kezét, mint amennyire a festészet megköveteli tőle, így van egy külön karbantartója, aki történetesen a ház szerelője, így ő egy igen szép összeg fejében hajlandó felmosni az összepacsmagolt parkettát.

- Ne aggódj, tudtommal már reggel végzett, egyébként meg értesített volna, ha nem- elhúzott szájjal figyeltem, ahogyan Soph belöki a galériája ajtaját, azonban amikor beléptem, akaratlanul is, de az összes negatív energia elhagyta a testemet. A küszöbök kicsit ugyan még puffogtam, végezetül hagytam, hogy maga alá temessen a lehengerlő kilátás.

   Mélyet lélegeztem a terem klasszikus festék és nedves faforgács illatából, miközben ledobtam a vászontáskámat az egyik mellettem álló forgó bárszékre. Fél szemmel ugyan még láttam, hogy a mostohanővérem azonnal a méretes fésülködőasztala felé veszi az irányt, én azonban már nem igazán figyeltem rá, hanem elmerültem a helyiség szemkápráztató látványában.

   Amikor először megpillantottam ezt a helyet kissé bizalmatlanul méregettem minden egyes négyzetcentiméterét, hiszen akkor még nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, hogy valaki itt üsse el a szabadidejét. Mostanra azonban már minden kételyemről kiderült, hogy teljesen alaptalannak bizonyult, mert ennél harmonikusabb helyet elképzelni sem tudnék az alkotásra. Akkor még lekicsinylően fixíroztam az egyetlen nagyszobából álló lakást, amelynek a falait már az előző tulajdonos is lebontatta, mivel Sophie szerint a férfi egy kezdő szobrász volt, akinek ugyanúgy nagy volt a helyigénye, mint neki. Kezdetben mindig kirázott a hideg a komor hófehér falak látványára, a méretes ablakok pedig egyenesen hátborzongatónak hatottak, ahogyan a koszos függönyök szellemként lebegtek a betörő szélfuvallatoknak köszönhetően.

   A mostohatestvérem azonban rendesen kikúrálta a helyet.

   Mivel a pénzkeretét akár kifogyhatatlannak is lehetett volna nevezni - ki tudja, hogy Tomlinsonnak mennyi steksze van - a fantáziájának pedig semmi sem szabott határt, mostanra nagyon barátságos környezetet faragott az anno borzasztónak titulált képcsarnokból. A falak most már nem verik vissza olyan élesen a fényeket, hanem Soph úgy orvosolta őket, hogy saját kezűleg kidekorálta őket. Nem mondom, ez a lépés kifejezetten elnyerte a tetszésemet, hiszen ilyen találékony ötletet még egy helyen sem láttam. A mostohanővérem úgy állította be a négy falat, mintha tükrök lennének, ezek pedig különböző élettereket tükröztek vissza a kíváncsiskodó látogatók számára.

   Szerény véleményem szerint egyszerűen csodálatosra sikerült.

   Az északi fal, egyben a kedvenc festményem egy viktoriánus hölgy szobáját ábrázolta, miközben maga a nő távolabb méregette magát egy faltól falig érő tükörben. Mellette egy szolgálólány szorgoskodott, hogy az úrnőjét időben felöltöztesse. A jelenetben a cseléd éppen egy azúrkék báli ruhát akasztott ki a szekrényből, egy fűző és egy fekete magas sarkú társaságában. A festett berendezési tárgyak gyönyörűen ki voltak dolgozva, ráadásul Sophie még azzal variálta a dolgot, hogy összevásárolt pár ódon holmit, ezzel pedig még élethűbbé varázsolva a környezetet. Ezt a trükköt pedig minden egyes falfestménynél eljátszotta. Az északi oldalon egy antik fésülködőasztal kapott helyet, egy arany hímzéssel kidekorált székkel és egy sötét színű, fából készült kávézóasztal, amely már átlógott a déli részre. A nyugati oldalon tipikus amerikai tárgyakkal találkozhattunk, tudniillik azon a falon a mostohatestvérem a New York-ban található Central park egy részletét ragadta ki. A falon látható kép távlatában látszanak a méretes felhőkarcolók, felette a kék, felhőtlen éggel, de előtérben mégis a természet van. Abban a sarokban többek között helyet kapott egy parkokban használatos pad és egy kék és fehér színben pompázó hot dog kocsi, amelyet Soph festéktartónak használt, de rajtam kívül természetesen ezt senki sem tudta.

   A déli részen egy modern, ötcsillagos hotelszoba nappalija látszott naplementében, amely minden bizonnyal szintén Amerikából való. Ennek köszönhetően azon az oldalon egy narancssárga kanapé, egy kerek szőrmés szőnyeg és egy keskeny üveglappal borított kredenc hirdette, hogy a huszonegyedik században már igazán módi kirívó dolgokat vásárolni. Ezzel szemben a keleti oldalon egy visszafogott halászház belseje látszódott, amelynek az ablakából a mostohanővérem láttatni engedte a kékellő tengert, de csak pont annyira, hogy észrevegyük, de mégsem akképpen, hogy különösebb kíváncsiságot ébresztene bennünk. Ott ugyan egyetlen berendezési tárgy sem érzékeltette a festmény ábrázolását, mert azon az oldalon Sophie a festőállványait tartotta, de természetesen még így is tökéletesen elnyerte a tetszésemet.

   Bevallom, először még nekem is szúrta a szememet a sok szín és a topisan összeválogatott bútorok, amelyek a különbségek ellenére mégis tökéletes harmóniát alkottak együtt, hiszen a mostohanővérem nem véletlenül válogatta őket össze. Titkon minden kicsit passzolt mindenhez, amely azt sugallta az embernek, hogy bármennyire is eget rengetőek az egyes személyek közti differenciák, akár a Földön is uralkodhatna ekkora harmónia, ha hagynánk, hogy kibontakozzon.

   Állításom szerint ez egy gyönyörű gondolat.

- Hé Leah- a gondolataimból a mostohatestvérem méla hangja zökkentett vissza a valóságba, mire sietősen megráztam a fejemet, hátha ez segít visszazökkennem mellé.

- Tessék?

- Szerinted tényleg készen állok?

- Mégis mire?- kérdeztem vissza értetlenkedve, mire Soph tehetetlenül körbepillantott, majd egy öblös sóhajt követően kínosan beletúrt a gondosan beállított hajkoronájába, amelyet az idő folyamán ombre stílusúra festetett, így a loknijai vége már nem ugyanolyan gesztenyebarnák, mint a feje tetején, hanem halvány szőkésbarna színekben omlott a hátára.

   Én kíváncsian figyeltem, ahogyan hátrasimítja a frizuráját, majd aggodalmasan rám emeli a tekintetét, amelyből sütött a kétségbeesés és a kétkedés. Ez pedig csakis azt jelenthette, hogy a mostohanővérem a lelke legsötétebb kis zugában még mindig ugyanaz a félénk lány volt, akit anno megismerhettem.

- Mit gondolsz, érdemes ekkora fába vágnom a fejszémet?- mutatott körbe jelentőségteljesen, mire elgondolkodva elfordítottam tőle az arcomat és arra a viktoriánus hölgyre emeltem a tekintetemet, amely engem valami oknál fogva mindig Sophie-ra emlékeztetett.

   Ő is pontosan ilyen határozottnak és keménykezűnek akart látszani a megveszett directioner rajongók szemében, mint az a nő, aki ijedtnek tűnt, mégis teljesen tisztában volt vele, hogy mekkora hatalom van a kezében. Az alsó ajkamat harapdálva vezettem végig a tekintetemet a sziluett díszes ruháján, miközben az agyamban kutakodtam valami használható válasz után, hiszen nem akartam csalódást okozni. Hirtelen eszembe jutott valami, amit a rajztanárom hozott fel egyszer, amikor művészettörténetet tanított nekünk.

- Minden művész saját lelkébe mártja ecsetét, és saját szívét viszi a vászonra…

- Henry Ward Beecher- bólintott, miközben átölelte magát a karjaival.

- Mr. Walsh azt mondta, hogyha egy művész így fest, ráadásul felismeri és megérti az idézet lényegét, annak csakis ezt a pályát kell folytatnia- mosolyogtam rá szeretetteljesen, mire Soph válaszul halkan felkuncogott, miközben fáradtan ledobta magát a hotelszobának ábrázolt szobarészen, miközben fejcsóválva felpillantott az arcomra.

- Mi lenne velem nélküled Leah?

- Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: "nem tudsz festeni!", akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul- jelentettem ki magabiztosan, mire a mostohatestvérem szélesen elmosolyodott, mégis kihívóan felvonta a fél szemöldökét, amely rendszerint azt jelentette, hogy feléledt benne az a mélyenszántó versenyszellem, ami eddig vezette őt.

- Vincent Van Gogh.

- A festészet is kombinatív művészet. Analogikus, metaforikus. Utalásokkal és jelképekkel teli, mint a pszichológia.

- Most azon akarsz versenyezni, hogy ki tud több idézetet? Engem nem tudsz megvezetni, különben meg Luigi Guarnieri fejéből pattant ki ez az elmeszöveg- nevetett fel gondtalanul, mire én is elmosolyodtam, hiszen mindig saját feladatomnak éreztem, hogy az édesanyja halála után az arcára varázsoljam azokat az örömteli vonásokat, amelyek miatt Louis is beleszerethetett.

   Merengve figyeltem, ahogyan a lány vigyorogva hátradönti a fejét, miközben barátságosan megpaskolta a mellette lévő helyet, amellyel azt akarta jelezni, hogy üljek le mellé. Merengve fixíroztam a mostohanővérem szeretetteljes vonásait, amelyek mind arról árulkodtak, hogy rendkívül meg van elégedve az életével, hiszen az ő tündérmeséjét már megírták az égiek.

   Ilyenkor jövök csak rá, hogy az a léha Tomlinson miért pont az én testvéremet rabolta el mellőlem, amikor milliónyi lány áhítozik utána.

××××××××

Drága Olvasók!

   Nagyon sajnálom Lilith-nek, Rebusnak és Ali Boo-nak, hogy nem válaszoltam a visszajelzéseikre, amelyeket az előző fejezethez írtak, így kérlek, engedjétek meg, hogy ezzel a fejezettel kárpótoljam nekik az udvariatlan viselkedésemet. Ali Boo kérdésére csak annyi lenne a válaszom, hogy még nem vagyok biztos benne, hogy folytatni fogom a Flashback című blogomat, de természetesen megpróbálok ihletet gyűjteni, ha másért nem, azért biztos, mert szerinte elég ígéretes történet.

   Merem remélni, hogy ehhez a részhez is kapok Tőletek pár kommentet, tehát akik úgy érzik, hogy elég érdekes és szórakoztató fejezeteket teszek közzé a blogon, azok legyenek szívesek, írjanak nekem pár sort!

   Ígérem, hogy hamarosan jelentkezek a folytatással!

Virtuális ölelés:

Nadia

Első Fejezet

Összkép

Mennyire magányos minden ember - hogy minden csak elszakítja, minden messzire sodorja őket attól, akit szeretnek.

Guy de Maupassant

 Kedvtelenül csipegettem az ölemben lévő hatalmas adag pattogatott kukoricából, miközben üveges szemekkel meredtem a tőlem pár méterre lévő televízióra, amelyben valami émelyítő, romantikusnak csúfolt nyálas film ment. Fintorogva összevontam a szemöldökömet, amikor elolvastam a nem éppen bizalomgerjesztő címet a képernyőn. Szívem szerint azon nyomban elkapcsoltam volna, amint a kezemben lévő távirányító segítségével megállapodtam ennél a csatornánál, azonban valami csoda folytán mégsem tudtam megnyomni a gombot. Hiába tettem rá az ujjbegyemet, nem tagadom, valami mégis megfogott a műsorban. Nem tudom, hogy mi okból kifolyólag, de hirtelen érdekelni kezdett a cselekmény, miközben lenyeltem a számban lévő ételmaradékokat.

   Hihetetlen, hogy az unalom mikre tudja sarkallni az embert!

   Merev pókerarccal figyeltem, ahogyan a képernyőn lévő szőke cicababa hangosan zokogva csapkodja a macskákkal díszített retiküljével a félmeztelen barátját. Rajtakapta a pasit egy másik lány társaságában, ráadásul a saját közös hálószobájukban. Necces.

   Bevallom, talán kissé túl kárörömittasan követtem figyelemmel, ahogyan a főszereplő könnyekkel küszködve kergeti ki a pasiját az ajtón. A sztori rendkívül közhelyes volt, mégis volt benne valami, ami még egy magamfajta lányban is furcsa érzelmeket ébresztette fel, bár természetesen ezt egyáltalán nem kell jó értelemben venni. Csupán arról volt szó, hogy boldogsággal töltött el az a gondolat, miszerint másnak is olyan csúnyán zátonyra futott a szerelmi élete, mint nekem. Pont. Ugyan normális esetekben egyáltalán nem vagyok ilyen csúfondáros típus - alias, egy megromlott ribanc - de ebben az esetben mégis hagytam, hogy a rosszmájú énem felülkerekedjen azon a jó kislányon, aki normális esetekben mindig lenni szerettem volna.

   Gúnyosan elmosolyodtam, amikor a spiné erőteljesen felpofozta a könyörgő srácot, mondva, hogy ezek után örökre felejtsék el egymást, mert amit a fószer tett, az megbocsáthatatlan. Ugyan teljesen tisztában voltam vele, hogy ezek az emberek csak egy előre megírt szerepet játszanak, mégis kaján öröm éltette minden egyes porcikámat, hogy nem csak én vagyok az a szerencsétlen, akit ilyen csúnyán kihasználtak a férfiak. Annak ellenére, hogy a képernyőn mozgó alteregóm csak egy agyonsminkelt színésznő volt, mégis simán bele tudtam képzelni magamat a helyébe.

   Már jó barátom volt a fájdalom.

   Sietősen megráztam a fejemet, mintha csak egy kellemetlenkedő legyet akarnék elhessegetni magamtól. Olyan erőteljesen rángatóztam, hogy a vörösesbarna hajfürtjeim ide-oda lebbentek az arcom előtt, de ez most csak egy jelentéktelen részletkérdés volt a számottevő gondolataim mellett. Megfogadtam, hogy bármi történjék is, többet nem gondolok Conorra. Megígértem magamnak, hogy többet nem fogok szomorkodni a fiú miatt, hiszen a drágalátos Mr. Richardson volt az oka, hogy alkalmam nyílt személyes találkozóba bocsátkozni a nagybetűs Magánnyal.

   Ilyen képletes fogadalmak kíséretében tömtem a számba egy maroknyi kukoricát, azonban amikor a tévés szőkeség pár pillanattal később már egy másik pasas társaságában vigasztalódott, émelyegve kaptam a távkapcsoló után. Ezt a fajta módszert nem különösebben preferáltam. Sosem kedveltem az ilyen kurválkodó életmódot folytató csajszikat, ráadásul pont egy ilyen kicsapongó életmódot folytató tyúk miatt veszítettem el Conort is! Még egy másodpercig utálkozó szemekkel tanulmányoztam, ahogyan a lány szipogva megcsókolja a legjobb barátját, akivel elméletileg már egy ideje többet éreznek egymás iránt. Ezt követően egy viszolygó grimasz kíséretében átkapcsoltam a sportcsatornára, ahol nagy megkönnyebbülésemre éppen egy érdekesnek ígérkező focimeccs kezdődött el…

- Már vártam, hogy mikor jön meg az eszed- hallottam magam mellől egy jól ismert, mély és férfias hangot, mire szemforgatva fordítottam Bill Kennedy, azaz a mostohaapám felé az arcomat, aki érdeklődő szemekkel pillantott a sportközvetítésre.

- Megint hallgatóztál?- faggattam megrovó hangon.

- Éppenséggel nem- mosolygott rám, aminek következtében a szeme körüli szarkalábak mély barázdákat vájtak az arcába. A hitetlen tekintetem láttán egy öblös kacajt hallatott. Hevenyész módon összehajtogatta a kezében lévő újságot, majd kedveskedve összekócolta a gondosan beállított hajkoronámat, mint ahogyan azt a büszke apák többsége tenni szokta a kamaszfiával. Azonban mivel én nem pasiból voltam, ez a gesztus sosem kifejezetten nyerte el a tetszésemet.

   Homlokráncolva igazítottam meg a frizurámat, miközben ő kedélyes hangulatban emelte el az ölemből a pattogatott kukoricával megrakott tálat. Ezekben a pillanatokban mindig úgy érzem, mintha az igazi édesapám lenne mellettem, hiszen annak ellenére, hogy rendkívül idegesítő, van benne valami meghittség, amit egyszerűen képtelen lennék körbeírni - Olyan hangosan nézed azt a marhaságot, hogy még a konyhából is tisztán hallottam minden egyes szót. Amikor az a Tina lány találkozott a barátja szeretőjével, akkor azt hittem, hogy menten beszakad a dobhártyám! Hihetetlen, hogy az édesanyád és te napestig el tudnátok nézni ezeket a baromságokat…

- Nyugodtan szólhattál volna!

- Annyira nem volt eget rengető probléma- hárította el egy legyintéssel.

- Tényleg figyelmeztethettél volna- biztosítottam őt nyomatékosan, azonban a megemelkedett hangom hallatán értetlenkedve összevonta a szemöldökét.

   Elvetettem a sulykot.

- Mostanában ezért sem akarlak nagyon zavarni. Látom, hogy valami nincs rendben, hiszen még a szokottnál is sokkalta ingerlékenyebb vagy- pillantott rám kutakodó kíváncsisággal, mire a másodperc törtrészéig zavartan lesütöttem a szemeimet, végül azonban csak gyorsan megköszörültem a torkomat és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

   Pedig feleslegesen színészkedtem.

   A Kennedy család fejét nem tudom becsapni.

- Nem értem, hogy mire gondolsz- rántottam meg a vállaimat hanyagul, miközben erőltetett hidegvérrel visszaemeltem a tekintetemet a televízióra. Annak ellenére, hogy ő is észrevette a rajtam végbemenő változást, jobbnak láttam inkább tettetni a buta kislányt.

   Hogy lehet, hogy mindenki olyan könnyen átlát rajtam? - Különben meg egyáltalán semmi gond, minden teljesen oké, szóval...

- Ne mond már nekem azt, hogy oké, mert előttem igazán nem kell leplezned az érzéseidet. Remélem, tudod, hogy velem bármiről beszélhetsz- jelentette ki a mostohaapám lágy, kimondottan harmonikus hangon.

   Jelentőségteljesen a vállamra fektette a méretes tenyerét, én azonban tüntetően elfordítottam tőle a fejemet- Nézd Leah, el tudom képzelni, hogy most mennyire nehéz lehet neked. A főiskola nem éppen gyerekjáték, ezért biztosra veszem, hogy rendkívül izgulsz miatta, ráadásul tudom, hogy mennyire nyomasztó, amikor azok az emberek, akik támogatnak, egyszeriben külön utakra térnek. Ismerem a hiányérzetet. Most, hogy az édesanyád Manchesterben van, Sophie meg átköltözött ahhoz a bájgúnár Tomlinsonhoz…

- Figyelj, jól esik ez az apai szentbeszéd, vagy mi a szösz, de nincs rá szükségem, mert mint mondtam, teljesen jól vagyok- vágtam a szavába türelmetlenül, miközben észrevétlenül, mégis kissé túl erőszakosan leráztam magamról a vigasztaló kezeit. Ezzel mondhatni el is árultam magamat, hiszen az esetek többségében egyáltalán nem szoktam így viselkedni, de mivel felhozta előttem a tabu témát, egyszerűen képtelen voltam máshogy reagálni.

   A visszafojtott könnyeim szinte savként égették a torkomat, miközben egy nagyot nyeltem. Legszívesebben sírva elrohantam volna előle, hátha úgy megszabadulnék a fürkésző szemeitől. A mondandója ugyan pontosan a fején találta a szöget, mégis minden erőmmel azon voltam, hogy ennek semmi jelét se adjam. A Conorral való szakításom óta jobban érzékelem a családom hiányát, mint bármi mást, hiszen amíg a srác a közelemben volt, nem éreztem annyira magányosnak magamat. Azonban most, hogy már ő sem tud megvigasztalni engem, olyan szorongató érzés kerített hatalmába, mintha teljesen magamra maradtam volna. Szükségem lett volna az édesanyám kissé kínos, mégis megfontolandó tanácsaira és Soph szívmelengetően kedves játékosságára, amellyel eddig mindig csak engem próbált jobb kedvre deríteni.

   Ezzel pedig Bill is teljesen tisztában volt.

   Egy pillanatig úgy láttam, mintha szomorú csalódottság csillant volna a szemeiben. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy bocsánatot kérjek a durva riposztomért, hiszen egyáltalán nem ezt érdemelte volna tőlem. Nagy meglepetésemre azonban a férfi végül égnek emelt tekintettel felrakta a lábát a kávézóasztalra és elmerült a televízió képernyőjének a tanulmányozásában, mintha egyáltalán nem is szóltunk volna egymáshoz. Ezzel gondolom valami olyasmit akart jelezni, hogy nem muszáj beszélgetnem vele, ha nincs hozzá kedvem. Ez azonban csak még jobban szította bennem a bűntudatot, hiszen ő csak jót akart nekem a hegyi beszédével, erre én meg letromfolom, amiért fölösleges a számba rágnia az igazságot. Nem mondom, a kioktató hangneme egyáltalán nem jött be, azt azonban kénytelen vagyok belátni, hogy nekem sem sértésként kellett volna felfognom ezt az egészet. Ráadásul anya meghagyta nekem, hogy próbáljak meg minél több időt tölteni Billel, amíg ő távol van, hátha így kialakul köztünk az a bizonyos apa-lánya kötelék, erre az első adandó alkalommal megszegem az ígéretemet.

   Mostanában mindig mindent elszúrok.

   Miután a sajnálkozó hadjáratom meghiúsult, szó nélkül emelkedtem fel a díványról. Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében indultam el a lépcső felé, hiszen a beállt csend már szinte fojtogatott. Egyszerűen képtelen voltam továbbra is a társaságában lenni, amikor mindketten teljesen tisztában vagyunk vele, hogy ezen túl már semmi sem lesz pontosan ugyanolyan, mint régen. Amondó vagyok, hogy ha tehetnénk, mindketten visszapörgetnénk az időt azokra az örömteli napokra, amikor volt lehetőségünk egy családként együtt tölteni a mindennapjainkat. Eleinte sosem igazán értékeltem, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért anya megismerkedett Bill-el, hiszen így alkalmam volt egy olyan közösségbe kerülni, ahol felhőtlenül elfogadjuk és tiszteljük egymást. Gyerekként még nem fogtam fel ennek a jelentőségét. Szívesen újraélném azokat a perceket, amiket akkor még szívem szerint átpörgettem volna. A leginkább most visszatekerném az idő kerekét arra a napra, amikor a mostohanővéremmel elmentünk arra a béna One Direction dedikálásra, hiszen annak ellenére, hogy ott kimondottan negatív tapasztalatokra tettem szert, akkor először volt alkalmam igazi testvérként tekinteni Sophie-ra. Boldog voltam, hogy végre valamiben a segítségére lehetek, még akkor is, amikor ez elég nehéz feladatnak bizonyult.

   Ez pedig mindennél többet jelent nekem.

   Sírásra görbült ajkakkal dörzsöltem meg a homlokomat, miközben egy gyors mozdulattal hátrasöpörtem az egyre előrehulló hajzuhatagomat. Ezt azonban a mostohaapám sem állhatta meg szó nélkül, hiszen mindketten túlságosan jól emlékeztünk arra az időszakra, amikor Soph megismerkedett azzal a bárgyú Louis Tomlinsonnal.

- Ugyanúgy viselkedsz, mint a nővéred a mélypontján- jegyezte meg dörmögve, mire értetlenkedve hátrapillantottam a vállam fölött, a fél kezem azonban már a lépcsőkorlátot markolta, abban a reményben, hogy végre egy kicsit egyedül lehetek.

   Nem volt sok kedvem erről beszélgetni.

- Miért mondod ezt?

 - Ez a mozdulat- a pillanatnyi szünetben elismételte az előző cselekedetemet, bár a haja már elég ritkás volt hozzá- Sophie is mindig a haját birizgálta, amikor ideges volt, bár ennek a Louis gyereknek már sikerült leszoktatnia a rossz szokásai többségéről…

- Csodálatos- forgattam meg a szemeimet szarkasztikus hangnemben.

- Csak azért mondom, hogy mivel anno három nővel is egy fedél alatt kellett laknom, már némileg sikerült kiismernem ezeket az árulkodó jeleket. Ugyan mielőtt az édesanyáddal ideköltöztetek volna, Soph csak akkor kezdett el olyan furcsán viselkedni, mint most te, ebből pedig arra következtetek, hogy körülötted egyáltalán nincsenek olyan rendbe a dolgod, mint ahogyan azt állítod…

- Fantasztikus megfigyelés- szemtelenkedtem tovább.

- Leah, én csak azt akartam…

- Most inkább hagyj békén!- emeltem fel a kezemet tüntetően, majd meg sem várva a válaszát, gyorsan felszaladtam a lépcsőn az emeletre, hiszen már éreztem, ahogyan a könnycseppjeim kibuggyannak a szememből. Szipogva csoszogtam végig a folyosón, majd sietősen a mostohanővérem szobája felé vettem az irányt, mint mindig, amikor egy kis magányra volt szükségem.

   Miután csukódott utánam Sophie ajtaja halkan felsóhajtottam, hiszen biztos voltam benne, hogy Bill itt biztosan nem fog zargatni engem. Tiszteletben tartottuk a másik magánéletét, hiszen volt már, hogy én is rajtakaptam őt, amint Susan Kennedy, vagyis az édesanyám egyik bekeretezett fényképét mustrálja. Az ilyen dolgokat egyikünk sem tette szóvá soha.

   Annak ellenére, hogy összefacsarodott a szívem az ismerős helyiség látványára, valamilyen szintig mégis megnyugvást hozott a feldúlt lelkemnek. A benti csöndet akár fullasztónak is lehetett volna nevezni, ha az ember nincs hozzászokva ahhoz a mesterkélt nyugalomhoz, amely a házunkban az utóbbi időkben uralkodott. Szomorúan pillantottam a szoba egyik üres sarkába, ahol most a mostohatestvérem festőállványának kéne állnia, de nem ez volt az egyetlen olyan tárgy, ami hiányzott. Hunyorogva pillantottam az üresen kongó ruhásszekrényre, miközben összeszorított ajkakkal ledobtam magamat az ágynemű nélküli, csupasz szivacsra. Az ágy egy halk reccsenéssel nyugtázta, hogy már egy ideje nincs hozzászokva az ilyen hirtelen mozdulatokhoz. Egy ideig még elkeseredetten fixíroztam az kiürített könyvespolcot, végül azonban szepegve a föld felé hajtottam a fejemet, miközben akaratlanul is, de felidéztem magamban az utolsó közös családi vacsoránk emlékét, amely mindannyiunknak hatalmas fordulópont volt.

   Még gimnáziumba jártam, amikor nagy meglepetésemre Soph bejelentette, hogy át szeretne költözni az udvarlójához, azaz a drágalátos Louis Tomlinsonhoz, aki lassacskán már rendszeres vendégnek számított a hétvégi ebédjeinknél. Ugyan voltak olyan ritka alkalmak, amikor még én is elmosolyodtam egy-egy vicces beszólásán, én mégis túl felelőtlennek tartottam a mostohanővérem mellé, de ezt a kételyemet természetesen sosem osztottam meg senkivel, nehogy bogarat ültessek a fülükbe. A felvetés hallatán bennem még a vér is megfagyott, azonban nem én voltam az egyetlen, aki teljességgel elborzadt a hallottakra. Bill elkerekedett szemekkel meredt a lányára, mintha szellemet látott volna, míg az édesanyám halként tátogva pislogott hol rám, hol pedig a férjére, hiszen még egyikünk sem volt felkészülve ekkora változásra. Természetesen egyikünk sem kételkedett a két fiatal szerelmében, hiszen a Tomlinson srác azokban az időben teljes lelki nyugalommal csókolózott a barátnőjével - még Bill szeme láttára is - azonban ez a lépés igencsak fontos mérföldköve volt a kapcsolatuknak.

   A felnőttek tanácstalanul álltak hozzá a dologhoz, hiszen fogalmuk sem volt róla, hogy ilyen esetekben mit tenne egy jó szülő, én azonban teljesen tisztában voltam vele, hogy ezekben a megfontolandó időkben mit tenne egy jó testvér. Annak ellenére, hogy legszívesebben sírva bezárkóztam volna a szobámba, erőltetett lelkesedéssel fogadtam a mostohatestvérem kérését. Sophie minden bizonnyal rendkívül hálás lehetett nekem ezért a cselekedetemért, mert a beszélgetés után megköszönte, hogy még ebben is mellette állok. Én kétkedve megkérdeztem, hogy biztosan ezt akarja-e, azzal azonban darabokra törte a szívemet, amikor kijelentette, hogy mindennél jobban vágyik a barátja társaságára.

   Ettől kezdve nem akadékoskodtam többet.

   Ha ő ezt akarta, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek.

   Négy teljes napig kellett könyörögnöm a szüleinknek, hogy engedjék elmenni Soph-ot. Egyikünk sem akarta, hogy a lány ilyen gyorsan kirepüljön a családi fészekből, a mostohanővérem azonban eltántoríthatatlanul hitt benne, hogy ez a megfelelő eljárás. Állítása szerint elengedhetetlen, hogy új szintre emeljék a kapcsolatukat Louis-val. Így, amikor Bill fanyalogva ugyan, de rábólintott a dologra, egy hét leforgása alatt minden a feje tetejére állt. Azon az ominózus reggelen, amikor el kellett volna búcsúznom a nővéremtől, én durcás kisgyerekként ücsörögtem a szobámban, ahonnan még a saját édesanyám sem volt képes kiimádkozni engem. Könnyezve pislogtam a plafon felé, miközben az ablakból figyeltem, ahogyan Tomlinson egy széles mosoly kíséretében kezet fog a mostohaapámmal, ezt követően pedig kéz a kézben indult el a barátnőjével a kocsi felé. Amikor Sophie mögött csukódott az anyósülés felöli ajtó visszavonhatatlanul kitört belőlem a visszatartott zokogás.

   Miután a mostohatestvérem elment, valahogy nem találtam a helyemet.

   Ugyan voltak napok, amikor tanítás után meglátogattam őt, az mégsem volt ugyanolyan, mintha egymás melletti szobákban hajtanánk álomra a fejünket minden egyes éjszaka. Bevallom, az esetek nagy többségében majdnem belehaltam Soph hiányába, mégis igyekeztem megemberelni magamat, hiszen annak ellenére, hogy reménytelenül romantikus alkatnak születtem, volt bennem némi realista meglátás is. Ilyen például a semmi sem tart örökké szlogen. Én eszerint az elv szerint éltem az életemet, ezekben a pillanatokban azonban még én is pofára estem miatta. Fogcsikorgatva tűrtem az itthon töltött üres percek magányát, hiszen hittem benne, hogy ez az állapot sem fog beállni az örökkévalóság utolsó másodpercéig. Az emberek igényt tartanak a változásra, ahogyan természetesen a mostohanővérem is, így tetetett művigyorral az arcomon hagytam, hogy a döntése sutba vágja minden jövőre néző elképzelésemet. Bíztam benne, hogy egy napon majd úgyis ráun az énekes pasijára és visszaköltözik hozzánk, hiszen Louis rendkívül kevés időt töltött Sophie-val a rengeteg programja miatt.

   Azonban hiába élt bennem a remény, ez az eshetőség nem következett be.

   Arra azonban nem számítottam, hogy a közeljövőben nem csak egy családtagom fog majd eltávolodni tőlem. Amikor egy kellemes esős délutánon az anyukám úgy jött haza a munkából, hogy el kell költöznünk Manchesterbe, azt kántáltam a fejemben, hogy az égiek biztosan teljes szívükből utálnak engem. Mivel az édesanyám történészként dolgozik, kötelező volt részt vennie egy fél éves továbbképzési kurzuson, Bill azonban nem volt hajlandó elhagyni azt a házat, amiben egykor felhőtlen boldogságban élt a halott feleségével. Ez ugyan kicsit sértette az édesanyám méltóságát, mégis kénytelen volt annyiban hagyni a dolgokat, amikor a férje ezt a menthetetlenül sértő indokot hozta fel mentségképpen. Nem mondom, a kettétört szívem akkorra már szilánkos cafatokká esett szét, melynek a darabjait képtelen lettem volna összeragasztani. Ezekben az időkben minden időmet Conorral töltöttem, hiszen egyszerűen képtelen voltam elviselni a szüleim között elhangzott szeretetteljes beszélgetéseket, amelyekkel próbáltak elbúcsúzni egymástól, bár ez a vigaszforrás is megszűnt, amikor a barátom elhagyott engem.

   Mit is mondhatnék, nem éppen szívmelengető helyzetbe kerültem.

   Folyton mindenki azt kérdezgeti, hogy rendben vagyok-e.

   Persze, a körülményekhez képest, miért ne?

   Ilyenkor persze mindig azzal a semmitmondó indokkal ráztam le őket, hogy teljesen oké vagyok, pusztán nagyon izgulok a főiskola miatt, ami igaz is volt, ennek értelmében senkinek sem hazudtam, egyszerűen csak egy másik indokot hoztam fel magyarázatképpen. Nem akartam az emberek orrára kötni, hogy úgy érzem, hamarosan mindenkit elveszítek, aki valaha is közel állt a szívemhez.

   Ráadásul még én is kezdtem elhagyni magamat.

   Annak ellenére, hogy teljes erőbedobással tombol a nyári szünet, én fizetős, előkészítős tanfolyamra jártam, hátha ennek segítségével elűzhetem magamtól a rémunalmas szabadidőmet. Míg minden más ismerősöm strandolt, utazgatott, koncertekre és fesztiválokra járt, én vaskos tankönyveket bújtam, hátha így könnyebben felkészítem magamat a főiskolai évekre. Ugyan kezdetben Bill tartott tőle, hogy az agyamra fog menni a sok bezártság, mert állítása szerint ennyi mindent úgysem fogok tudni ilyen rövid idő alatt megtanulni, azonban miután benyögtem neki egy Ruth Werner idézetet, amelyet még az egyik tanáromtól hallottam, miszerint „A tanulásnál mindig az jelenti a legnagyobb akadályt, amiről az ember azt hiszi, hogy nem képes megtanulni.” azonnal abba is hagyta az akadékoskodást. Minden energiámat a tanulásra fordítottam, kikapcsolódás gyanánt pedig könyvtárba jártam és szépirodalmi regények olvasásával próbáltam vigasztalódni. Hogyha minden kötél szakadt, akkor egyszerűen fogtam magamat és végignyúltam az ágyamon és hagytam, hogy a gondolataim kitöltsék a tudatom minden egyes szegletét.

   Ilyen esetekben többször is feltettem magamnak a kérdést: Tényleg ezt akartam?

   Most már sosem tudhatom meg, hogy mit szúrtam el a szánalmas kis életem során, amiért minden ilyen unalmas katasztrófába torkollott. Persze-persze, teljesen tisztában vagyok vele, hogy vannak olyan személyek, akik nálam sokkalta többet szenvedett, én mégis abban egyeztem meg magammal, hogy mindenkinek a saját fájdalma szúr a legjobban, ilyen kérdésekben pedig nem lehet vitatkozni, hiszen ez az egész nem verseny. Az emberek nem tudják nélkülözni az ételt, italt és a törődést, és mivel én az utolsó kategóriába soroltam magamat, szerintem nekem is minden jogom megvan ahhoz, hogy rosszul érezzem magamat a történtek után. Ugyan kíváncsi voltam, hogy mégis miért ilyen dühösek rám az égiek, mégis vállvonogatva elsiklottam felette, hiszen én vagyok a megmondhatója annak, hogy nincs értelme a múltunkon rágódni.

   Ami elmúlt, az soha többé nem jön vissza.

××××××××

Drága Olvasók!

   Huh, régen jártam már erre, nekem mégis úgy tűnik, mintha tegnap lett volna.

   Nos, a kedves megmaradt olvasóimnak küldök egy csontropogtató virtuális ölelést, amiért a hosszadalmas kimaradások ellenére még mindig kitartanak a szeszélyes személyem mellett... az esetleges új látogatókat pedig örömmel köszöntöm az oldalon, nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszésüket a történet!

   Ugyan még nem ért véget a nyaralásom, mégis úgy éreztem, hogy már hatalmas pofátlanság lenne a részemről, ha semmilyen életjelet nem adnék magamról, következőképpen egy kicsit megszabdaltam a szabadidőmet és visszatértem! Ha minden igaz, hamaroan már újra újult erővel kezdek neki a pötyögésnek, szóval a közeljövőben biztosan lesz szerencsém közzétenni a következő fejezetet.

   Merem remélni, hogy voltak olyanok, akik esetleg visszavártak már, de nem szeretném hamis biztonságérzetbe ringatmi magamat...

   Na, új fejezet, új cselekmények, új vélemény.

   Nagyon szépen kérek mindenkit, aki elolvasta a bejegyzésemet, hogy legyen olyan szíves és biggyesszen a rész alá egy nyúlfarknyi kis véleményt, de természetesen senkit sem kötelezhetek semmire, hogyha nincs kedve hozzá, engem mégis rettetően boldoggá tennétek vele!

Szeretetözön:

Nadia