Chapter Four

Bad Omen

Na végre felteszem a negyedik részt :)
Lehet, hogy hülyén jönne ki, ha most én kezdenék el nektek könyörögni, de lassan ahhoz kell folyamodjak. Most, mivel egyenlő lett  szavazás végeredménye, nem tudom, hogy érdemes-e
tovább csinálnom a blogot :(
   Most nagyon szépen megkérem legalább a két feliratkozót, hogy kommenteljen, mert így olyan, mintha csak magamnak írogatnék, aminek szerinte totál nincsen semmi értelme. Esedezem pár komiért tőletek!

Bocsi a sok rizsáért az elején ;)

Nadia xoxo

   Megszorultan néztem körbe, de Hannah nénit sehol sem láttam, így sajnos nekem kellett odamennem az új vendégekhez, hogy felvegyem a rendelésüket. Kicsit ugyan tartottam az öt furcsa külsejű sráctól, de nekem sem szabad kivételezni a vendégekkel, mint ahogyan én sem szeretem, ha megkülönböztetnek a többi pincértől. Ilyen gondolatokkal rejtettem az arcomat a hajamba, mert egyszerűen nem bírtam, ha bámulnak.

  Kicsit még hezitáltam, hátha történik valami, hátha kapok egy égi jelet, amiből arra következtethetek, hogy nem kell odamennem az idegenekhez, de végül beláttam, hogy semmi értelme nincsen várni hátha más elvégzi helyettünk a munkát! Így meggyötörten sóhajtottam egyet, majd nyújtott léptekkel indultam el az öt srác felé. Fél szemmel már az elején láttam, hogy az egyik srác le sem veszi rólam a szemét, amióta beléptek ide, és ez csak egy ok volt a millióból, amiért legszívesebben kitessékeltem volna őket a presszóból.
   Zavartan babráltam a hajammal, mert nem vehettem biztosra a srác napszemüvege miatt,hogy engem figyel, de majdnem száz százalékig tudtam, hogy engem figyel. Ennyire szörnyen nézek ki, hogy cirkuszba lehetne mutogatni?- kérdeztem magamtól szemforgatva, miközben erőltetetten rájuk mosolyogtam, ahogyan odaértem melléjük.

- Üdvözlünk titeket a Starbucksban. Mit szeretnétek kérni?- kérdeztem készségesen a bedarált szöveget, mire hanyagul felém fordították az arcukat, majd sorban leadták a rendelésüket, azonban mindannyiuk szája szélén ott játszadozott az a kellemetlen félmosoly, ami annyira megijesztett engem.
  Nagyon ügyeltem arra, hogy még véletlenül se hulljon a vállam mögé a hajam, mert... hát nem is tudom, nem szerettem sosem ahogyan rám néznek az emberek. Mindig felfedezem mások tekintetében a lenézést, ahogyan rám emelik a tekintetüket, és ettől a félelmemtől egyszerűen képtelen voltam megszabadulni. Mindig is tudtam, hogy egy elég pesszimista gondolkodású és visszahúzódó lány vagyok, aki még az embertársai közelségét sem szerette soha megtapasztalni. Amikor kicsi voltam, akkor még szerencsém volt, amiért volt egy anyukám, aki tett róla, hogy ne féljek, de sajnos ő már nem volt velem.
  Ilyen gondolatokkal méregettem a rendelés felvétele közben a srácokat, amikor megakapt a tekintetem a bámulós fiún, aki meglepetésemre még mindig engem gusztált a szemeivel. A pulcsija alól kicsit kilátszódott a barna haja és a csíkos pólója. Az átlaghoz képest magas termetű volt, és meghazudtolhatatlanul aranyos mosollyal büszkélkedhetett, amitől bármelyik lány olvadozva omlana a karjaiba. Kellemes hangja volt, ahogyan a többiekkel beszélgetett, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy elég kedves természete lehet. Kicsit azonban zavart, hogy kapucniban ülnek egy igen kellemes hőfokú kávézóban.
  Miután gondosan felírtam, hogy mit kérnek, nyomban visszaült az erőltetett mosoly az arcomra.

- Rendben, egy perc és hozom, de remélem nem veszitek sértésnek, ha megemlítem... nyugodtan levehetitek a kapucnikat, mert egyáltalán nincs hideg és szerintem a nap sem tűz be az ablakon!

- Szeretnéd kiscsillag, mi?- kérdezte a göndör hajú fiú pimaszul kuncogva, már amennyire a kapucnija alól ki tudtam venni. Én megjegyzés nélkül hagytam az igen bunkó kérdést, de zavartan lesütöttem a szememet, miután vetettem rá egy szúrós pillantást.
   Egyáltalán nem így értettem!- akartam a képébe vágni, de nem volt hozzá merszem, így tudtam, hogy ezt most igazán megkaptam. A szemem sarkából azonban nagy meglepetésemre láttam, hogy a bámulós srác erősen belebokszol a beszólósnak a vállába, jelezve, hogy vegye észre magát.

- Jobb így nekünk virágszál!- legyintett mosolyogva az a srác, akinek csak egy kevés fekete színű haj látszódott ki a kapucnija alól.
  Most mertem újra felpillantani és egy hálás pillantást vetettem a bámulós srác felé, aki alig észrevehetően biccentett egyet, majd sietősen elléptem az asztaltól. 

- Egy pillanat és jövök- motyogtam, majd sietősen a oult felé vettem az irányt, ahol nekikezdtem elkészíteni a rendelt kávékat. Gyorsan leemeltem a magas pohárpiramisról öt darabot, azonban eközben sajnálatos módon felemeltem a fejemet, ami nagy hibavolt. Ennek következtében lehettem tanúja annak, hogy a bámulós srác még mindig lankadatlanul mustrál engem, mire zavartan elkaptam az arcomat és kapkodva elmerültem a kávékészítés "művészetében".
   Az adagolóból a megfelelő mennyiséget beletöltve ízesítettem az italalt, miközben azzal szórakoztattam magamat, hogy megjegyeztettem magammal, hogy melyik íz merre található. Miután befejeztem az ízesítést, kizárólag a cipőm orrát bámulva toporogtam a pult mögött, hiszen nem szerettem volna még egyszer szemkontaktusba kerülni senkivel. Türelmetlenül vártam, hogy a kávéautomata befejette a munkáját, mert a sráccsapaton kívül csak egy fiatal házaspár ült a kávézóban, akik egymásba feledkezve beszélgettek, míg rám vártak. A látványuktól megint eszembe jutottak a reggeli gondolataim mire kicsit elszomorodtam. Inkább elhessegettem a gondolatot a fejemből és úgy nyúltam a magas csészék után. Megint az arcomba szórtam a hajamat és szinte ledobtam az asztalra a rendelést a párocska elé, majd sietős léptekkel indultam vissza. A rám szegeződő szempárak szinte lyukat égettek a hátamba, bár az tény, hogy kicsikét bunkó voltam, pedig ők nem tehettek arról, hogy ilyen rossz a kedvem.
   Sietősen egy másik tálcára dobáltam srácoknak a rendelését is, bár tény, hogy azt már kicsit kedvesebben tettem le eléjük, de így sem voltam a megtestesül kedvesség. A bámulós srácot tüntetően nem méltattam egy pillantásra sem, amit láthatólag nem vett annyira zokon. Szerencsére nem szóltak semmit sem a nem túl udvarias viselkedésemről, csak elfogyasztották az italokat - bár az egyikük olyan sokféle süteményt is rendelt, hogy annyit általánosságban senki sem bírna megenni egyedül.
   Kicsit kezdett frusztrálni a munka, amit zárójelben megjegyezek, már elég régóta csinálok. Úgy döntöttem, hogy megkérem Hannah nénit, hogy engedjen el ma egy kicsit előbb. Esetleg most bevethetem az ambícióimat, nevezetesen, hogy egy családba tartozunk és viszonylag szoros kötelék van köztünk. Általában nem szoktam bevetni ezt a fajta "aduászt", de ma, kivételt tettem.
    Morcosan indultam el Hannah néni irodája felé, bár nem tudom, hogy hirtelen miért fordultam így magamba, de nem is agyaltam rajta sokat. Na jó, az a kis szoba csak szép szóval lehet iroda, mert körülbelül akkora ,mint egy egérlyuk, de ez nem volt kifejezetten fontos. Csak azért rimánkodtam magamban, hogy engedjen haza mert már nem bírom  ezt a sok embert, akik megfordulnak itt.
   És jól gondoltam. Hannah néni bent ült az irodájában és számítógépezett- gondolom elintézi a számlázást. Ajj, utálom ha a felnőttek alig akarnak ránk figyelni a munkájuk mellett. Kicsit mérges lettem rá, hogy ott hagyott egyedül a vendégekkel, de nem akartam neki hisztizni, mert éppen szívességet akarok tőle kérni...

- Hannah néni nem akarlak zavarni, de esetleg megengeded, hogy hazamenjek?- kérdeztem félénken mire ő nagy-sokára felnézett rám.

- Hogyne Soph, ha elfáradtál menj nyugodtan! Add át a szüleidnek az üdvözletemet- intett és újra beletemetkezett a munkájába. Én magamnak bólintottam egyet és épp nyitottam volna ki az ajtót, amikor a keresztanyukám szórakozottan csettintett egyet nekem, így kénytelen voltam visszafordulni.

- Drágám csak előtte még összeszednéd a tálcákat és a pénzt és már azonnal mehetsz is!

- Persze, megoldom- dünnyögtem szemforgatva, azzal fogtam magamat, kimentem az irodából és nekiláttam összeszedni a tálcákat és a pénzt. Az a bizonyos fiatal házaspár nagy meglepetésemre még jattot is adtak nekem, annak ellenére, hogy biztosan megsértettem őket a nem túl kedves magaviseletemmel. Ugyan nem lett tőle sokkal jobb kedvem, de kivételesen, illedelmesen megköszöntem és zsebre raktam a pénzt.
   Végül egy öblös sóhaj kíséretében odapillantottam az utolsó asztalhoz - szerintem ki lehet következtetni, hogy melyiket hagytam utoljára - és csoszogva oldalaztam a bunkó fiúcsapatkához. Szerencsére már végeztek, így a mosogatnivalók közé tettem a poharaikat és a tányérjaikat a tálcára. Már csak ki kellett fizetniük a fogyasztást.

- Ennyi lesz- tettem le a bámulós srác elé a számlát, mert őt tartottam eddig a legszimpatikusabbnak, annak ellenére, hogy szégyenbe hozott a folyamatos stírölésével. Nem tudom, hogy mi okom volt erre a véleményre jutni, de végül is, nekem teljesen mindegy, hogy melyikük fog fizetni.
   Nyugtalanul veregettem a combomat a másik kezemben lévő tálcatömeggel, miközben azt figyeltem, hogy megvitatják, hogy ki fizesse ki ezúttal a fogyasztásukat.

- Sietsz valahová szépségem?- nézett rám aranyosan mosolyogva az illető, mire csak gyorsan biccentettem, annak ellenére, hogy biztosan vörösre gyulladhatott az arcom zavaromban . Azzal igyekeztem ezt palástolni, hogy türelmetlenül ráböktem a számlára, jelezve, hogy siessenek már. Nyilván az arcomra lehetett írva, hogy már nagyon kellemetlen helyzetben vagyok, így nem álltam le vitázni vele, amiért ilyen blazíran bókolt nekem.
  Már tényleg nagyon haza akartam menni mert, be akartam fejezni a festményemet, másodszor pedig, mert nem voltam kíváncsi mások szóváltásaira - főleg nem ennek az öt furcsa srácéra - így megtartottam magamnak a véleményemet.
  A bámulós fiú odaadta a pénz nagyját, majd beletúrt a zsebébe a maradékért. Kis idő múlva, miután eredménytelenül tért vissza a zsebében turkálásról, szitkozódva felemelte a fejét és segélykérően pillantott a haverjaira.

- Skacok van nálatok apró? - nézett körbe a barátai arcán mire mindenki elkezdett a zsebében kotorászni. Rápillantottam a számlára, majd hangosan megköszörültem a torkomat, mert nem szerettem ha húzzák az időmet.
   Mivel az a kedves házaspár adott nekem egy kis borravalót, gondoltam, majd elrendezem én a tartozást, mert nem akartam kivárni, amíg valahonnan előteremtik a maradék pénzt. Mondjuk megnéztem volna, ahogyan a lábam előtt könyörögnek, a konyhában mosogatnak  vagy az utcán kéregetnek, de sajnos erről a szórakozásról most le kellett, hogy mondjak.

- Annyira nem fontos az a kevéske pénz!

- Csúcs, köszi csajszi, mert amúgy sincsen nálam!- kuncogott a szőke hajú jókedvűen, amit valamiért a többiek ugyanolyan viccesnek gondoltak, ennek értelmében szinte egy emberként vigyorogtak össze.
   Ilyenkor érzem azt a leginkább, hogy nem értem a másik nemet.
   Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogyan a poéngyáros elégedetten pillantott körbe, majd vetett rám is egy mosolyt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen én nem kifejezetten értékeltem a megjegyzését. Gondolom, ez hamar le is esett neki, mert egy pillanattal később somolyogva elfordult tőlem.
   Annyit megjegyeztem róla, hogy ő volt az, aki azt a teherautónyi kaját megrendelte magának- gondoltam magamban gunyorosan, miközben fújtatva égnek emeltem a szemeimet a megjegyzése hallatán- Tipikus pasik!

- További kellemes délutánt!- köszöntem nekik unottan és lazán elsétáltam tőlük, bár ha nem csaltak az érzékszerveim jót vigyorogtak egymás között a kedvetlen jómagamon.
   Gyorsan visszatettem a tálcákat a helyére, levettem a Starbucks-os kötényemet és miután elhelyeztem a kasszába a pénzt - plusz az a maradék aprót, amit nem tartottam meg - és hazaindultam. Mikor kiléptem, azonban nagy meglepetésemre legmegdöbbentőbb emberrel akadtam össze a bejáratnál...