Chapter Six

Pleasure, doubt than helpleness

  Hihetetlenül köszönöm azoknak akik bevállalták a linkcserét ezzel a sablonos bloggal, de engem iszonyúan boldogá tettek vele :D Remélem, hogy lesz olyan aki elolvassa a firkálmányomat mert nagyon örülnék néhány commentnek a fejezet végén :)

Jó olvasást és ér komizni <3

Nadia xoxo

   Végigloholtam az utcánkon, de a mosoly nem tudott lehervadni az arcomról. Kivételesen úgy tűnt, mintha még a világ is a szebbik oldalát mutatná nekem. Pedig nem vettem be semmilyen depresszió elleni gyógyszert! Fogalmam sem volt, hogy mi dobhatta fel hirtelen ennyire az adrenalin szintemet, hogy vigyorgok, mint egy félkegyelmű, de mentségemre szóljon, hogy még saját magamnak is kifürkészhetetlen egy lány vagyok!
   A házunkhoz érve kicsit megálltam az ajtóban levegőt venni és végignéztem a viszonylag kedves és otthonos házunkon. Ugyan az édesanyám halála után elég sok nem kívánatos emlék kapcsolódik ehhez az épülethez, mindvégig igyekeztem a legjobb oldalról nézni az életem felállását. Tudtam, hogy Susan és apa amúgy sem költene pénzt csak azért, hogy egy úgy házba költözzünk e helyett, így mindig jól viseltem magamat, ha a kéglinkről volt szó. Még, ha ez azt jelentette, hogy nap, mint nap meg kell, hogy birkózzak a fájó emlékekkel...
   Átvágva a kerten szinte feltéptem a házunk ajtaját, ahol az egész família épp az étkezőben üldögélt a vacsorája mellett.

- Sziasztok - nevettem rájuk jókedvűen, mire ők értetlenkedve néztek rám, majd egymásra amin megint csak mosolyognom kellett, hiszen elég röhejes arcot vágtak ahogyan gyanakodva fürkésztek engem a tekintetükkel. Biztos azon tanakodnak, hogy az embert miért és, hogy hogyan dobja fel ennyire a meló- gondoltam magamban kis kárörömmel, miközben ledobtam a pulcsimat az előszobában lévő fogasra és kibújtam a cipőmből.

   Sietősen rendbe raktam az általam levetett ruhákat és gyorsan a lépcső felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy fent egy kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal, hogy végre mérlegelni tudjak...

- Sophie nem kérsz enni?- szólt utánam látszólag aggódva Susan, mire éreztem, hogy nyomban szétterül az arcomon a ritkán használt alattomos vigyorom. Tudtam, hogy a mostohaanyámat a guta környékezi, amikor Leah vagy én nem eszünk az általa írt rendeltetés szerinti rendszer előírásai szerint, így volt okom min mosolyogni!
   Én egy tetetett félmosollyal az arcomon pördültem meg a tengelyem körül és megint küldtem feléjük egy ezer wattos vigyort, hogy megnyugtassam őket, mire megint értetlenül néztek össze.
   Mi van- kérdeztem magamtól- az ember már boldog sem lehet?

- Nem bírok enni egy falatot sem- kuncogtam kislányosan és megint rohanni kezdtem. Gyorsan beslisszoltam a szobámba és magamra húztam az ajtaját mielőtt netalántán a mostohahúgom bebocsátást várna. Nekidőltem az ajtónak és lomhán lecsúsztam a földre, miközben a gondolataim máris önálló szárnyra keltek. Izgatottan mosolyogtam bele a tenyerembe, majd nevetve álltam fel.
Annyira örültem neki, hogy végre van egy srác, akit nem zavarnak a szörnyűséges pesszimizmusom, az örökös kötekedéseim és ezen csak nevetni tudok. Reggel még úgy gondoltam, hogy reménytelen a helyzetezem, de talán még is van egy kicsike remény, hogy boldog legyek! Ha akárcsak egy morzsányi örömöm is lehet valamiben, abba foggal körömmel fogok kapaszkodni, és senki sem foszthat meg engem a boldogságom tárgyától, még akkor sem, ha ezúton egy személyről beszélünk...
   Azonban. amikor kellően kiörültem magamat annyira, hogy normálisan gondolkozni tudjak,  lehervadt a mosoly az arcomról és öröm helyett a kétely vette át az uralmat a bensőm felett. Ahogyan mondják; ami könnyen jön az könnyen megy és ennek alapján más pozitúrából is felmértem a helyzetet.
   Mi van, ha többet nem is akar velem találkozni?- tettem fel a kérdést magamban, kétségbeesetten- Talán csak hazakísért és ezzel le is tudta az egészet? Meg eleve honnan vettem, hogy talán tetszek neki? Talán csak barátkozni akart vagy kíváncsi a hülyeségeimre.
   Leültem az ágyam szélére és kifelé bámultam az ablakon. Akkor tudatosult bennem, hogy biztos, hogy nem fog többet keresni, hiszen semmilyen elehetőségét nem adta meg, és én sem mondtam neki semmit sem. Miért éltetem magamat a lehetetlennel? Hihetetlen, hogy mindig reményeket próbálok csempészni a képtelenségbe, amikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy fölöslegesen töröm magamat, mert attól nem sok minden fog változni...
    Szomorúan dőltem hátra az ágyon és a gondolataimba mélyedtem. Egyáltalán, hogy eshetek bele valakibe ilyen gyorsan?- kérdeztem magamtól elkeseredetten- Valakibe, aki szinte semmit sem mondott magáról? Valakibe, aki kapucniban és napszemüvegben császkál mindenhol? Valakibe, akinek még a kinézetét sem tudnám leírni? Szánalmas vagyok bár ezzel eddig is tisztában voltam… Eddig még soha nem gondoltam így senkire mint most Erikre. Egyszerűen nem értem magamat. Valamit megmozgatott bennem ez a srác, de sajnos semmit sem tudok róla. Komolyan mondom semmit... Ha valaki megkérdezné még csak el sem tudnám mondani, hogy mitől zúgtam bele ennyire. Nekem ez a srác olyan volt mint fémnek a mágnes. Képtelen lettem volna elszakadni tőle még akkor sem, ha most találkoztunk nemrégen és ő talán soha többé nem is kíváncsi a béna kis Sophie Kennedyre.
   Felsóhajtottam és be kellett, hogy lássam, hogy fel kell, hogy adjak minden reményt. Oké nem fog keresni és lehet, hogy barátnője is van! Nem fogok bőgni vagy valami és nem fogok többet reménykedni sem- ígérgettem magamnak fűt fát, miközben a reggel befejezett Gizai piramisok mellé léptem, abban a reményben, hogy azzal valamennyire fel tudom dobni a lagymatag hangulatomat.
   Azonban legbelül tudtam, hogy ha most nekiállnék festeni akkor biztos, hogy elrontanám és már így is elég korlátozott mennyiségű a vásznam apa miatt aki nem hajlandó minden hónapban ötnél többet venni. Szerinte már így is pénzkidobás az egész.
   Tehetetlenül toporogtam a szobámba, mert nem tudtam mivel elfoglalni magamat. Rápillantottam az órámra, ami fél hatot mutatott.
   Hirtelen valaki kopogott az ajtón, ami felébresztett a mély gondolataimból...

- Gyere- szóltam ki reménykedve némi társaságban, mire Leah gyönyörű arca dugta be a fejét az ajtón. Én önkéntelenül is, de elmosolyodtam ahogyan végignéztem a húgomon és szinte éreztem, ahogyan megkönnyebbülök.
   Pont rá van most szükségem!- gondoltam fellélegezve- Olyan régen beszélgettünk már egymással…

- Szia Soph- csukta be maga után az ajtót félénken mire én lehuppantam az ágyra és megpaskoltam a mellettem lévő helyet jelezve, hogy ő is üljön le. Mosolyogva néztem ahogyan megvonja a vállát a mindegy-mindegy alapon mérlegelve, és közelebb lép hozzám.
   Szinte vágytam a tanácsaira és a szavainak lejtésére miközben leszid, hogy milyen naiv is vagyok- Én csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e - nézett rám bizonytalanul, miközben leült mellém, mire én kedvesen átkaroltam a vállát.

- Aranyos vagy Leah, de minden rendben van... vagyis inkább fogjuk rá- mondtam fintorogva egy nagy sóhajt követően mire ő kérdőn nézett rám a szeplős arcával, amivel szerintem nyomban le tudta olvasni, hogy egyáltalán nem oké semmi.
  Örültem, hogy végre van valaki, akinek elsírhatom a panaszaimat, amiket az imént gyártottam magamnak. De magamat kellett korholnom a gyengeségem miatt, hiszen ez már szánalom volt felsőfokon! Nem akartam a nyakába rakni a terheimet, de egyedül már nem bírok el ennyit...

- Akarsz beszélni róla?- kérdezte kedvesen- Én szívesen meghallgatom, ha akarod...

- Hát, ami azt illeti, furcsa délutánom volt- kezdtem bele bátortalanul mire értetlenkedve nézett rám. Végül elmeséltem neki mindent szóról-szóra, ami ma történt. Leah csöndben hallgatott, én meg csak hadartam a furcsán élénk beszélhetnékemtől. Erőlködtem abban is, hogy részletes leírást adjak a srácról, akibe elvileg teljesen belezúgtam, kisebb nagyobb sikerekkel... még gesztikulálni is megpróbáltam, de sajnos nem jártam sikerrel.
  Leah tizenhat éves lány létére türelmesen hallgatott végig, ami többeket meglepett volna, hiszen a kislányos megjelenése gyakran eltereli az ember gondolatait a mély gondolatairól a csinos kis buksijában.
   Mikor befejeztem a hadarós sztorimat kérdőn néztem rá, és vártam, hogy mit fog szólni.

- Szerintem vigyázz ezzel az Erikkel, mert nem akarom, hogy megbántson- nézett rám elgondolkozva mire unottan felhorkantam majd bazírnak szánt mozdulattal legyintettem ezzel is próbálva palástolni a zavaromat.
   Miért bántana meg? Elég kínos helyzetben vagyok annyi biztos- gondoltam magamban elhúzott szájjal, miközben a körmömet kapargattam a hirtelen beállt csöndben- Eleve, hogyan bántana ha nem is találkozunk többet? Szörnyű ezt még magamban is kijelenteni és iszonyúan szánalmas ezzel védeni őt!

- Az se biztos, hogy valaha látom még..

- Akkor is vigyázz magadra, mert én nagyon féltelek- mondta egy halvány mosoly kíséretében, mire hirtelen meghatottságból átöleltem. Az arcomat a vállába fúrtam és volt egy olyan érzésem, hogy ebben a helyzetben szerepet cseréltünk. Most olyan volt, mintha ő lenne a gondoskodó nővér én meg a segítségre szoruló kishúg, aki folyton bajba keveri magát és egyedül nem tud kimászni a gödörből!
  Leah dorgálóan viszonozta az ölelésem, aminek nagyon örültem, bár tudom, hogyha nem engedem el elroppantom a gerincét...

- Köszi Leah- szipogtam teljesen meghatottan mire ő felnevetett és kedvesen kibontakozott a vaskarmaim közül.

- Mit gondoltál?- kérdezte mosolyogva csóválva a fejét- Hogy mostohatestvéred lévén már nem is törődök veled? Tudd meg, hogy jobban szeretlek bármilyen igazi testvérnél… ha lenne.

- Én is így vagyok vele- somolyogtam és mivel nem akartam máris egyke lenni elengedtem a húgomat. Kis ideig csendben voltunk majd Leah kezdett el mesélni nekem a mai napjáról. Én is végighallgattam őt majd szinte éjfélig traccspartit tartottunk és kibeszéltük az összes osztálytársát.
   Ahogy ott beszélgettünk szinte teljesen megfeledkeztem Erikről. Ugyan még mindig ott motoszkáltak az agyamba a kérdések és magam előtt láttam őt is. Leah unalmában megint megkérdezte, hogy hogy néz ki, így elég szorult helyzetbe kerültem és tudtam, hogy le fogok bukni. Nagy nehezen elmakogtam neki valamit róla, mire ő kinevetett, mert állítása szerint ez nem éppen kézzelfogható, amin nem is csodálkoztam, hiszen én is szánalmasnak érzem magamat.
  Mikor Susan bejött, kómás fejjel és aludni küldött minket, akkor estem újra letargiába. A kétely, a tehetetlenség és a félelem lettek az új barátaim, akik nagy örömmel motoszkáltak egész éjjel a fejemben. Nagy nehezen azonban lecsukódott a szemem és el tudtam aludni.