Chapter Eight

Good News

Hello readers!
Remélem, hogy mindenkinek jól telt a hétvége és újult erővel lát hozzá a hétnek :)
   Oké én személyszerint kivagyok, de ez mellékes de írásra mindig hagyok időt...

Jó olvasást!!

Nadia xoxo

PS: Komizni ér és használjátok a tetszik nem tetszik gombokat alul!

- Busszal menjünk vagy gyalog?- kérdeztem csak úgy mellékesen Eriktől, amikor elértük a zsúfolt buszmegállót, amihez általában mindig kedvetlenül érek oda a mogorva buszsofőr lehangoló pillantásai végett. Fogalmam sem volt, hogy mivel bosszanthattam fel még anno azt a vén tuskót, de szinte üvölt róla, hogy valamiért nem kedvel engem!    Eddig kicsattanó örömmel sétáltam álmaim sráca mellett - végül már így bélyegeztem magamban Eriket - amikor kezdtem komolyan felfogni, hogy ténylegesen hozzám jött! Bevallom, a hirtelen felbukkanása kicsit kellemetlen volt számomra, de mostanra a kis zavarom szinte teljesen elpárolgott. Ugyan a beszélgetésünk közben szinte alig figyeltem arra, hogy mit kotyogok, mégis teljesen oda meg vissza voltam, amiért végre tényleg vele lehetek. Nagyon megkedveltem, pedig még csak tegnap találkoztunk. Fogalmam sem volt, hogy hogyan zárhattam a szívembe valakit ilyen gyorsan, de nem kifejezetten ez foglalkoztatott a leginkább. A filmekben vannak olyan lányok, akik első látásra beleesnek valakibe, amikor még csak nem is ismerik… én csak egy módosult fajtája vagyok ennek az elvetemülten nagy hülyeségnek. Pedig nekem tényleg tetszett Erik… nagyon.    Láttam, hogy a napszemüvege mögül "felméri a terepet" a kérdésem hallatán, majd mosolyogva rám nézett, amitől, mint mindig, most is teljesen elaléltam...

- Én szívesebben mennék gyalog. Így is közel laktok, el kéne nyújtani kicsit az időt- jelentette ki nagy bölcsen, mire nyomban dobott egy triplaszaltót a gyomrom.    A pironkodásom közepette csak zavartan bólintani tudtam.

- Hogy, hogy nem jöttek veled a többiek?- kérdeztem, ami legelőször az eszembe jutott, hiszen nem akartam, hogy egész úton kuka maradjak, hogy aztán csak még jobban kiábránduljon belőlem. Megszólaltam csak hogy mondjak valamit, azonban jelek szerint jobb lett volna, ha inkább mégis csöndben maradok. Erik nem nagyon díjazta a hirtelen kérdésemet.    Szorongva figyeltem a szemem sarkából, ahogyan lefagy az arcáról a mosoly, ahogyan unottan baktatott mellettem, miközben sietősen zsebre tette az ökölbe szorított kezeit, gondolom azért, hogy ne tűnjön fel nekem, hogy mennyire felidegesítettem. Ezt most nem kellett volna megkérdeznem?- kérdeztem magamtól aggodalmasan, bár nem sok híja volt, hogy hangosan is feltegyem.
   Félénken néztem fel rá, és vártam valami pozitívnak is nevezhető reakcióra, annak értelmében, hogy nem rontottam-e el a kedvét teljesen.    De nem jött.

- Hát, az igazat megvallva, nem nagyon örültek neki, hogy eljöttem- horkant fel egy pillanattal később kelletlenül, mire értetlenkedve néztem rá.

- Miért nem?- kérdeztem gyorsan, de máris megbántam, mert ő még furcsállóbban rám emelte a tekintetét, mint eddig, mire a szám elé kaptam a kezemet- Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartalak faggatni, csak tudod…

 Hadarva sütöttem le a szememet, mire ő békülékenyen megsimította a karomat, jelezve, hogy nem haragszik rám. Ez azonban rossz békülési ötlet volt a becses személyétől, én ugyanis szégyenkezve össze rezzentem a bensőséges érintés végett. Fél szemmel láttam, hogy egy kicsit felderül az arca a menthetetlenül szánalmas reakcióm láttán, de mivel én nem szóltam semmit, ő sem tette szóvá.    Én csak azt vártam, hogy mondjon valami kézenfekvőt.

- Egyáltalán nem faggatsz Soph. Lehet, hogy tiszta gyagyásnak fogsz nézni, de tegnap úgy éreztem, mintha te lennél az egyetlen, akivel normálisan el tudok beszélgetni- sóhajtott fel amolyan pasis elgondolkozással, annak ellenére, hogy eddig jól szórakozott a bénázásomon.    Értetlenkedve vontam össze a szemöldökömet, miközben sietősen elhessegettem a gondolatot, miszerint ez egy burkolt bók volt, mert más gondoltam ütött szöget a fejemben. Valamire ráébresztett a mondata…

- Csak nem vesztél össze a barátaiddal csak azért, hogy ide jöhess?- kérdeztem ijedten rágva a szám szélét, mire ő nagy sokára rászánta magát, hogy a szemembe nézzen. Halványan bólintott, jelezve, hogy ez történt, mire akaratlanul is, de nyomban mérgesen keltem ki magamból.    Nem értettem a hirtelen haragomat, de kimondtam mit gondolok - Kérlek, ne vessz össze a barátaiddal miattam! Nyugodtan maradhattál volna velük is… nem akarom, hogy bűntudatod legyen emiatt, Erik!

- Ha nem jövök, akkor most sírva mennél haza- jegyezte meg hirtelen jött pimaszsággal, mire nyomban égni kezdett az arcom, ennek ellenére azonban gyorsan megkockáztattam egy szidalmazó pillantást. Mondjuk, szerintem elég jól sikerült is, mármint abból a szempontból, hogy bocsánatkérően felemelte a kezeit, mondva, hogy nem úgy gondolta, ahogyan.    Ebben a pár percben többet szégyenkeztem, mint az eddigi éveimben összesen! De nem kifejezetten zavartattam magamat sokáig miatta, hanem igyekeztem objektíven átgondolni a dolgokat. Félénken tördeltem a kezeimet, mert nem tudtam, hogy erre most mit is kéne mondanom, miközben azért korbácsoltam magamat, hogy ő az egyetlen, aki mindig zavarba tud hozni…

- Akkor se vessz össze a fiúkkal!

- Csökönyös kislány vagy Soph, de ha neked jobb lesz tőle a kedved, akkor megígérem- kántálta unottan, mire bizonytalanul megforgattam a szemeimet.

- Csak bűntudatom van miatta- jegyeztem meg halkan, mire válaszul elmosolyodott.    Ugyan a szívem a torkomban dobogott, mégsem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ez járt a gondolataimban egész tegnap este és ma délelőtt is. Annyira aranyos volt így, ezt viszont teljesen őszintén mondom…

- Ne legyen lelkiismeret-furdalásod kiscsillag! Én döntöm el, hogy látni akarlak-e vagy nem… és rohadt jól tettem, hogy az előbbinél maradtam- jelentette ki egy határozott félmosoly kíséretében, miközben elégedetten zsebre vágta a kezeit, amit zavartan figyeltem. Láttam rajta, hogy kifejezetten úszott a boldogságban attól, hogy végigecsetelgette nekem a gondolatait, szóval semmi pénzért nem akartam azzal rontani az összképet, hogy tovább húzom az idegeit.    Félénken elmosolyodtam és tudtam, hogy ő lezártnak tekinti ezt a témát, így tudtam, hogy másra kell, tereljem a beszélgetést…

- Egyébként, te mindig így öltözködsz?- kíváncsiskodtam felvont szemöldökkel.

- Nem, édes, nem- válaszolta tömören, bár én azzal is kielégültem, hogy egyáltalán válaszolt egy ilyen tolakodó kérdésre. Én sem szeretem, ha beleszólnak az öltözködési szokásaimba, hiszen azzal megfosztanak a saját stílusomtól… de a kíváncsiságom a tolerancia minden formáját eltaszította maga mellől, így megint szólásra nyitottam a számat.

- De nem kényelmetlen?

- Te mindig ilyen kíváncsi vagy?- kérdezett vissza játékosan hahotázva, mire én is félénken elnevettem magamat.

- Többnyire- rötyögtem pironkodva, mire rám villantott egy amolyan fogcsillogtatós mosolyt, aminek hatására inkább fejcsóválva elfordultam tőle.   Szomorúan vettem tudomásul, hogy hamarosan itt van a mi utcánk. Az igazat megvallva inkább tölteném az egész napomat ezzel a sráccal, mint otthon tétlenkedni egyedül! Kedvetlenül felsóhajtottam a nem éppen üdítő gondolataim hatására, aminek következtében már nem volt kedvem többet megszólalni.    Mikor elértük az utcasarkot Erik nagy meglepetésemre nem állt meg, hanem teljes lelki nyugalommal ment tovább. Ez eléggé meghökkentette az eddigi csalódott érzésekkel viaskodó jómagamat. Szó szerint lemerevedtem a meglepetéstől, így utána kellett futnom, mert eléggé lemaradtam. Ő a hosszú lábainak köszönhetően elég gyorsan haladt előre, én azonban a pálcikaszerű végtagjaimmal csak lassan tudom tartani a férfiak ütemét.    Amikor a házunk elé értünk, tétován megálltam, miközben Erik végigmérte az épületet.

- Szép házatok van- mosolygott rám illedelmesen.

- Kösz, bár nem az én érdemem- rebegtem zavartan, miközben kinyitottam a kertkapunkat.    Miután megszokásból én is végignéztem a házunkon eszembe jutott, hogy egész délután egyedül leszek. Egy ideig csak toporogtam és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne Erik reakciója a hirtelen ötletemre. Szorgosan kényszerítenem kellett a tüdőmet, hogy fogadja be a szükséges oxigént, hacsak nem akarok elájulni előtte. Mit szólna ha megkérdezném?    Nem tudom, hogy honnan vettem elég bátorságot, de felé fordultam és bizonytalanul elmosolyodtam.

- Hé, nem akarsz esetleg bejönni?- kérdeztem igen félénk hangon, mire láttam, hogy kellemetlenül elgondolkozik. Azt hittem, hogy megrázza a fejét és megint ott fog hagyni, mint tegnap, de így nagy meglepődtem, amikor még szélesebben mosolygott és bólintott.    Mosolyogva mentem be a kapun és örömmel hallottam, hogy jön utánam. Ugyan nem lehettem benne teljesen biztos, azonban mivel még egy márkás tornacipő is megnyikordul a mostohaanyám által választott gumiszőnyegen az ajtó előtt, tudhattam, hogy a nyomomban van. Zavartan igyekeztem kinyitni a bejárati ajtónkat, ami remegő kézzel nem épp egy könnyű feladat, főleg akkor, ha egy eszméletlen srác áll melletted és magadon érzed a tekintetét.    Végül diadalittasan nyomtam le a kilincset, miután megszenvedtem az ajtóval, majd az előszobában lerúgtam a cipőmet és levettem a dzsekimet.

- Éhes vagy?- kérdeztem udvariasan, mert éreztem, hogy el fogok ájulni, ha nem eszek valamit.

 Ő elmosolyodott majd lazán megrántotta a vállát.

- Annyira nem, de eszek veled, ha akarod.

   Egy ideig kutakodtam a hűtőben, de nem találtam semmi ehetőt sem, mire homlokráncolva megcsóváltam a fejemet. A szememet unottan végiglegeltettem a konyhán, hátha hirtelen a röntgenszememmel átlátok a szekrényeken... de természetesen semmi sem történt. Kisvártatva inkább reménykedve visszatekintettem a hűtőbe, hátha varázslatos módom teleportálás segítségével került volna bele némi táplálék. 

- Tudod, mi lenne jó?- kérdeztem ingerülten, ahogyan vállig eltűntem a hűtőben.

- Na mi?- kérdezett vissza alig hallhatóan, mire kínomban elmosolyodtam, de nem válaszoltam azonnal. Egy ideig még tovább kutakodtam, sajnos azonban teljesen eredménytelenül.

- Az, ha lenne itthon valami kaja.

- Az tényleg nem lenne hátrány- nevetett fel helyeslően, amivel magára terelte a figyelmemet. Ennek következtében pedig kiszúrtam, hogy még mindig teljes menetfelszerelésben feszít a konyhánkban, nevezetesen napszemüvegben és pulcsiban. Ez pedig kifejezetten bökte a csőrömet.    Kérdőn felvontam a szemöldökömet a látottakra és csípőre tett kézzel mértem őt végig.

- Nyugodtan leveheted a pulcsidat, mert idebent biztos, hogy nem leszel náthás, ha ettől tartasz. És van egy olyan furcsa érzésem, hogy a nap sem tűz olyan elviselhetetlen módon- jegyeztem meg piszkálódóan, miközben egy széles mosoly kúszott a merev arcvonásaimra, mire ő az ajkába harapott - Nem kell szégyenlősködnöd, én sem tettem...

   Meglepetten vettem tudomásul, hogy hezitál. Természetesen előnyben részesítettem, ha egy srác nincs elszállva magától és van mód, hogy zavarba lehessen hozni őket, azt azonban a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt valaha én fogom megtenni mással.    Értetlenkedve csóváltam meg a fejemet, végül azonban inkább bátorítóan mosolyogtam rá, bár hogy őszinte legyek, nem kifejezetten értettem a tépelődésének az okát. Láttam, hogy a megértőnek szánt mosolyomtól nyomban ellágyulnak az arcvonásai, majd mindegy-mindegy alapon megvonta a vállát. Válaszul én is csak megrántottam a vállamat - ha ez elég meggyőző - miközben bementem a kamrába abban a reményben, hogy ott találok valami ehető dolgot.    Mikor kiléptem pár almával a kezemben - éljen a szülők bölcs előrelátása - nagy meglepetésemre megfogadta a tanácsomat. Zsebre tett kézzel meredt rám, amikor látta, hogy meghökkenve összehúzom a szemöldökeimet. Nem értettem, hogy miért néz rám olyan feszengve, hiszen nagy szerencsétlenségemre szívszaggatóan kifogástalan pasi volt, ami csakis annyit jelentett, hogy biztos, hogy nem nekem szánta őt az ég.    A kócos barna haja a "most keltem fel" stílust adta vissza, amit minden divatmagazin címlapján lévő férfimodell megirigyelne, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a fiúk erre mindig külön időt szentelnek. Az öltözéke is ugyanazt a hanyagságot tükrözte, mint a frizurája, bár fogalmam sem volt, hogy ennek ellenére miért kelt bennem olyan érzéseket, mintha egy igazi úriemberhez lenne szerencsém. Az arcára természetesen külön figyelmet szenteltem, amitől egyszerűen a lélegzetem is elállt. Nála helyesebb srác még soha életemben nem állt velem szóba! Az arcvonásai egyszerre voltak kellemesen kisfiúsak, mégis férfiasan durvák. Ennek hatására olyan természetes kontrasztban volt tőle a külseje, hogy még csak megsaccolni sem tudtam volna, hogy körülbelül milyen korban lehet. Ahogyan távolról kivettem, kékeszöld szeme volt, aminek a színétől egyszerre döbbentem meg és ámultam el, hiszen ilyen szép szempárral még életemben nem akadtam össze.    Láttam, hogy zavarba hoztam a nyilvános bámulásommal, de egyszerűen nem tudott zavarni. A szégyenkezését nem is igyekezte leplezni, hanem szinte tépázó idegleléssel leste minden egyes reakciómat, mintha nem vette volna észre, hogy milyen hatással van rám. Egyszerűen képtelen voltam elkapni róla a tekintetemet, pedig biztos voltam benne, hogy ezzel teljesen lejáratom magamat előtte. Ennek ellenére mégsem érdekeltek a következmények. Életemben először élvezni akartam, hogy egy ilyen szívet tépő módon jóképű fiú figyelmében sütkérezhetek. Szinte fájt a tudat, hogy egy ilyen külsejű srác sosem lehet az enyém.
  Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy valahol már láttam ezt a helyes arcot. Már előfordult, hogy feltűnt nekem. Biztos voltam már benne, hogy láttam, azonban, ahogyan megint elmerültem a szemeinek a tanulmányozásában képtelen voltam értelmes gondolatokat kipréselni magamból…