Chapter Eleven

Consternation

Dear Sweeties!

    Nagyon szomorú voltam, amikor láttam, hogy az előző fejezethez egy komment sem érkezett nekem :(
   Kérlek nektek, hogy írjatok véleményt mert biztos, hogy van! Nem nagyon szeretnék csak magamnak írogatni, de mindegy inkább nem nyafogok tovább de szerintem ti is tudjátok, hogy egy bloggernek nagyon fontosak a visszajelzések, mert így széttárt karokkal áll a dolgok előtt... Könyörgök nektek, hogy csak azt írjátok le, hogy tetszett-e vagy nem!

Nadia

   Kissé kellemetlen élményben volt részem ezen a kellemesnek nem éppen nevezhető napfényes reggelen. Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy arra ébredtek, hogy valaki a fülükbe kiabál és teljes erőből ugrálnak az ágyán. Hát, legalább elmondhatom magamról, hogy én ezt is megéltem! Micsoda kiváltág.
   Bevallom, először azt hittem, hogy álmodok - bárcsak az lett volna - de amikor a vinnyogó hangban Leah feszengős sikítozását véltem kihallani, azon nyomban leesett, hogy ez nem csak a fejemben történik. Ijedtemben abban a pillanatban kipattantak a szemeim, hiszen erre nem kifejezetten számítottam. Komolyan mondom, senkinek nem kívánok hasonló ébresztőt... még a legelvetemültebb ellenségeimnek sem.
    Miután nagy nehezen "újraindítottam" a zívemet, értetlen tegyben meglepett ekintettel mértem végig a mostohahúgomat, aki elégedetten ugrott le az ágyamról, miközben én mondgatni magamhoz tértem.

- Leah! A fenébe, hány óra van? Minden sikítozol hajnalok hajnalán?- kérdeztem mérgesen igazgatva a hajamat, ami ide-oda meredezett a fejem tetején.

- Már dél is elmúlt Soph, szóval kapd össze magadat, hogy végre elindulhasunk!- sikkantott fel izgatottan, miközben én felfogtam, hogy történetesen ő már régen készen van. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan kislányként kiszökdécsel a szobámból, majd egy laza mozdulatal becsapja maga mögött a szobám ajtaját.
   Vége valahára elcsöndesedett a ház.
   Én egy percre még visszadőltem az ágyba és megrpóbáltam egy kis lelket önteni magamba, abban a reményben, hogy igenis meg fogom élni a holnapot... csak gondoljunk valami pozitívra. A nagy bizakodáom folyamán akaratlanul is, de valami oknál fogva a szívdöglesztő és kedves Erik jutott az eszembe. Erre nyomban elégedett mosoly kúszott a fáradt arcvonásaimra. Ezzel a lendülettel nyomban bevetettem magamat a fürdőszobába, majd a mostohahúgom sürgető sikoltozása közepette viszonylag rendbe szedtem magamat.
   Fáradtan néztem magamat a tükörbe, miközben egy törülközőt csavartam a vizes testem köré, majd szemforgatva válogattam a szobámban valami felvehető ruha után.

- Sophie siess már, mert így tuti, hogy utolsók leszünk!- hallottam az ajtó mögül Leah ideges hangját, mire csak kárörvendően elmosolyodtam, de természetesen semmilyen jelét nem adtam, hogy hallottam volna, amit mondott. Oké, most már kezdek kicsit kíváncsi lenni, hogy kik lehetnek azok, akik ennyire felidegesítik a húgocskámat...
   Miután gyorsan megfésülködtem, egyszerűen felkontyoltam a hajamat és kimentem a fürdőből, természetesen előtte találomra magamra kaptam valamit a szekrényből.

- Nyugi már Törpilla, nem leszünk utolsók- néztem rá homlokráncolva, mire ő csak türelmetlenül legyintett egyet.
   Susan és apa sem volt már itthon, de mivel és tizenhét, Leah meg tizenhat éves volt valamiért bíztak benne, hogy boldogulni fogunk majd kettecskén.  Ami azt illeti, én biztos, hogy odataláltam volna a helyszínre, mert a reggeli eszegetése közben lecsekkoltam a mostohahúgom által lediktált címet a notebookomon, amire hála az égnek nem is volt annyira messze. Pár megálló csak busszal és ott is vagyunk. Ez pedig nem annyira megerőltető olyasvalakinek, aki csakis a tömegközlekedést használja...
   Leah azonban más tészta volt. Ő végig azon nyafogott, hogy mit csinálhatnánk egyedül a nagyvárosban, ha ne adj isten' elvesznénk. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de ez én hiperaktív mostohahúgom még arra az esetre is kitalált valamit, hogyha esetleg hajléktalanokként a nyakunkba kell vennünk Londont. Ezek hallatára természetesen felelősségteljes nagytestvérként nyugtatólag megjegyeztem, hogy nem szorulunk segítségre ilyen téren, mire ő sértődötten fújtatott. Ennek értelmében én inkább befejeztem a gyerekes vitát, hiszen nem akartam, hogy Leah megsértődjön... vagy valami ilyesmi.
   Mikor gondosan bezárkóztunk el is sétáltunk a legközelebbi buszmegállóhoz, közben Leah megpróbálta leírni a bandát, akinek jelenleg a dedikálása miatt törjük a nyakunkat. Az igazat megvallva kezdetben látványosan nem figyeltem rá, de ez sajnálatos móon egy végzetes hibának bizonyult. Amikor rajtakapott, hogy csak a levegőbe bámulok mérgesen leszidott, azzal előröl kezdte az egész mondókát, mire fáradtan felsóhajtottam.
   Végtére kiderült, hogy öt fiú énekel ebben a One Direction nevű bandában. Leah azt is megpróbálta elmesélni, hogy hogyan néznek ki a fiúk, de természetesen nem ment sokra vele. Mivel ilyen vizuális módon nem nagyon tudok elképzelni egy embert - csak, ha festésbe bocsátkozom, azonban akkor a saját képzeletemre hagyatkozok. A tetejébe pedig a leírás is rendkívül hiányos volt. Mint már mondtam, csak a festésben tudtam hasznosítani ezt a kreatívságomat, a való életben elég béna vagyok az ilyesmiben. Na mindegy, ugyan Leah egész ódákat zengett róluk, na meg persze, mindent megtett, hogy megkedveltesse velem a kedvenc bandáját, nekem mindig is gyenge volt a képzelőerőm...

- Lássuk csak, akkor azt hiszem megjegyeztem a nevüket- próbálkoztam zavartan memorizálni az öt srác nevét, miközben a buszon kapaszkodtunk.
   Azt mondtam volna, hogy nem jó a vizuális képzelőerőm? Hát igen az elmélettel is gondok vannak, de ez már csak hab a tortán...

- Mond fel a mai leckét- mosolygott rám kuncogva Leah, miközben arrébb lépett, hogy elengedjen egy termetes idős hölgyet, mire én csak a szememet forgattam. Az igzat megvallva, megpróbáltam felidézni a mostohahúgom hadarásából a bandatagok a neveit, de eddig sajnos eredménytelenül.
   Tanácstalanul néztem körbe a buszon, mintha onnan vártam volna a megválást. Fogalmam sem volt, hogy hogyan is hívják a húgom kedvenc együttesét, és hogy őszinte legyek igazából egyáltalán nem is érdekelt, de természetesen nem volt tervbe véve, hogy megbántom a kis Leaht. nagyjTényleg próbáltam a mostohahúgom mondandójára koncentrálni - még akkor is, amikor egy fülhallgatós pali majdnem fellökött - ennek ellenére nem nagyon ragadt meg semmi sem az én elcsökevényesedett kis agyamban. A mostohahúgom oltárian hadart, amiből szinte semmi érthetőt nem lehetett kivenni.

- Hát azt tudom, hogy a szőke hajú valami Niall....

- Oké, akkor mi a göndörke neve?- kérdezte a szemöldökét húzogatva Leah, mire váratlanul eszembe jutott annak a debil gyereknek a neve, akiről azt mesélte a húgom, hogy az egyik koncerten lehúzták a többiek a gatyáját.

- Hazza - ugrott be váratlanul,  mire ő csak röhögve a fejét rázta.
   Hiszen az előbb így nevezte, tényleg!

- Sophie az csak a beceneve- jelentette ki felvont szemöldökkel, mire nagyban gondolkozni kezdtem. Nem igaz, hogy még a beceneveket is meg kell jegyezzem ennyi agymunka után. Mennyit marhaságot várnak el manapság a kölykök! Nem lehet mindenki akkora fan mint ő!

- Azt tudom, hogy a fekete hajú az Zayn- próbálkoztam bizonytalanul, mire ő unottan égnek emelte a csillogó szemeit. 

- Igen, de a göndörke neve Harry, csak úgy mellékesen mondom- mosolygott rám vihorászva mire fejbe vágtam magamat mert tudtam, hogy emlékeztem rá és, hogy valami könnyebb neve van. A jelek szerint ugyan nem kifejezetten jött be az eltérítő hadművelet, de számomra egy próbát megért csak azért, nehogy "megsértsem" Leah nagy bálványait, akikről igazából még mindig nem tudom, hogy kik…

- A rövid barna hajú az asszem' Liam...

- Igen és már csak egy maradt- bíztatott a mostohahúgom tetetett lekezeléssel paskolgatva a vállamat, de az utolsó név csak nem akart eszembe jutni.

- Bocs Leah, arra nem emlékszem- nyafogtam unottan, mire ő csak a szemét forgatta. A jelek szerint nekem még öt, meglehetősen béna név megjegyzése is nehézséget okoz… jó tudni, hogy tizenhét évesen ez a színvonal! Mondtam, hogy nem vagyok valami agytröszt, de a védelmem bizonyítására szolgál a rossz leírás.
   Oh, egy Directionernek ez egy rémálom lehet…
   Nem értem, hogy miért akadt fenn, amiért nem tudom az utolsó ökörnek a nevét, de a megjegyzésemet inkább megtartottam magamnak.

- Louis- kopogtatta meg a koponyámat, mintha egy teljesen egyértelmű dolgot közölne egy gyengeelméjűvel, mire én csak legyintettem egyet.
   Csak te vagy felvillanyozva a találkozástól, mert ő konkrétan tojik a rajongói fejére-  de ezt is inkább csak úgy magamnak jegyeztem meg, mert nem sok kedvem volt veszekedni Leah-vel, meg szomorúságot sem akartam benne kelteni a rideg valóval. Nem különösebben érdekeltek az ilyen celebek, de amikor már ilyenformán belemásznak az emberek magánéletébe az már meglehetősen idegesítő!
   Nemsokára meg is érkeztünk a kijelölt helyre, ahol nagy meglepetésemre olyan hatalmas so állt, hogy az emberek alig fértek el a járdán egymás mellett. Meglepetésemre hitetlenül eltátottam a számat, majd kétkedve pillantottam a húgomra, hiszen élt bennem a remény utolsó kis szikrája.

- Biztos, hogy ide jöttünk?- kérdeztem félénken, mert nagyon reméltem, hogy nemet mond és elhúzhatunk egy nyugisabb helyre, vagy esetleg haza, de neki sajnálatos módon nyomban felderült az arca a kérdés hallatára és mahabiztosan bólintott egy nagyot.
   Fenébe!- káromkodtam el magamat gondolatban- Nem szabad annyit reménykedni!

- Igen biztos, gyere álljunk be a sorba- ráncigált vigyorogva, azzal komótosan elfoglaltuk a helyünket a tömérdek mennyiségő vinnyogó tinilány között, miközben én nyöszörögve elmélkedtem, miszerint itt kell megássam magamnak a síromat.
   Órákat álltunk az úton a borongós időben és csak vártam, hogy mikor kezd el zuhogni az eső. Komolyan, szinte vártam, hogy mikor szakad ránk az ég! Már csak az hiányzik, hogy elkönyvelhessem éleem legeslegroszabb napjának! Tudtam, hogy Susan csak azért sózta rám ezt az egész cécót, mert neki semmi kedve nem volt ehhez, amit bizonyos szintig meg is értenék, ha nem engem jelölt volna ki erre a "nemes" feladatra.
   Még pár óra álldogálás után előrébb kerültünk és láttam, hogy végre hamarosan mi jövünk. Erre természetesen megkönnyebbülten felsóhajtottam, hiszen ez számomra maga volt a megtestesült isteni mentőöv. Idegesen topogtam a cipőmmel a kövön, miközben elképedve néztem a mostohahúgomat, aki csöndben áll és somolyogva várja a sorát. Hát igen, Leah a legfélénkebb tizenhat éves lány, akihez valaha volt szerencsém... azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a kis energiabomba ennyi pörgés után képes lenyugodni. Szó nélkül végigállni egy ilyen hatalmas sort az nem kis teljesítmény, tekintettel arra, hogy elég türelmes embernek ismerem magamat.
   Egyszerűen utáltam a tömeget és az embereket is! Nem vagyok emós, sem antiszociális egyéniség, ezzel azonban mindig is problémáim voltak, főleg, ha megveszett directioner csajok sikoltoznak, hahotáznak vagy éppen zokognak a közeledben. Mindig is bajom volt ezzel már kiskoromtól kezdve, erre Susan mégis engem jelölt ki helyettesévé, pedig mindezzel ő is teljesen tisztában van! Feszült várakozással nézvizslattam a hosszú sort és arra gondoltam, hogy a végén még klausztrofóbiás leszek, vagy valami.
   Már vagy négy órája álltunk ott, amikor láttam, hogy már csak kettő igen izgatott lánycsapat áll előttünk, akik indokolatlanuk visítoznak. Fáradtan sóhajtottam fel a látottakra és a hallottakra való tekintetel egyaránt, és arra gondoltam, hogy, ha már ennyit kibírtam akkor ezt simán végig tudom állni. Leah is mozgolódni kezdett mellettem, amikor benne is tudatosult, hogy mindjárt mi következünk.
   Bement a követező csapat, is miközben nekem elkalandoztak a gondolataim arra a srácra, akire most is szívesen gondolok... Láttam, hogy mindenkit kezd felpörgetni a tudat, hogy hamarosan találkozhat az istenített bálványukkal, hiszen eddig akármit is mondtam a mostohahúgomnak, olyan volt, mintha csak a falnak beszélnék.
   Amikor végre mi következtünk fanyarul felhorkantam, majd mártírként vonultam a vigyorgó Leah mellett. Éppen azon kezdtem el agyalni, hogy milyen bunkó megjegyzéseket fogok hozzávágni a ficsúrokhoz, hogy kicsit visszaszálljanak a földre, amikor furcsa dolog történt. Amikor ránéztem az öt fiúra, egyszerűen ledermedtem, nem tudtam megmozdulni és valami furcsa érzés kerített haalmába, amit képtelen lettem volna megfogalmazni.
   Az egyik pont olyan volt, mint… Nem az nem lehet igaz! - mondtam magamnak.
   A felismerés úgy fagyasztotta le a végtagjaimat, hogy megmozdulni se tudtam. Mintha körülöttem megállt volna az idő. Alig kaptam levegőt és kényszerítenem kellett a szívemet, hogy még dobbanjon a kedvemért párat, miközben a mostohahúgom kérdőn pillantott rám hátra a válla fölött, a szemével jelezve, hogy reagáljak valamit.
   De én még csak levegőt sem tudtam venni.
   VégigA biztonság kedvéért még egyszer üzetesen végignéztem az öt fiún, hogy tényleg biztos legyek benne... de nem történt különbség. Akárhol felismerném ezt a csodálatos mosolyt és az öltözködési stílusát. De ez nem lehet Erik! Ő nem... Ő valahogy nem...
   Próbáltam magamat meggyőzni valami érthető dologgal, de egyszerűen az agyam is lefagyott, ahogy szinte körülöttem a világ is. Egyszerűen tudtam, hogy ez nem lehet és kész... mármint minden erőmmel azon voltam, hogy meggyőzzem magamat. 
   Mikor valaki idegesen köhintett a hátam mögött megráztam a fejemet, hogy egy kicsit felocsúdjak a döbbenetemből, de nem jártam sok sikerrel. Remegve léptem oda az asztalhoz, ahol az ominzus srác éppen lehajtotta a fejét és a barátainak dumálva írt valamit...

- Erik?- kérdeztem fulladozva, amikor pontosan az én földi poklom elé értünk.