Chapter Nine

Sudden Adrenaline

Bon jour Ladies!
   Huh nagyon köszönöm a plusz egy feliratkozót és meg szeretném köszönni a kommentjeit is, nagyon sokat jelentenek :) Remélem, hogy mindenki sikeresen átvészelte ezt a hetet és a következőt újult erővel tudja elkezdeni!

Jó olvasást  ;)

Nadia xoxo

- Nem tudom Erik, hogy miért állsz úgy ott, mint egy mártír, de biztos, hogy jó okod van rá- nevettem fel sokatmondóan, amikor végre túl tudtam adni magamat a nyilvános meghökkenésemen, hiszen szerény otthonunk egy elég eszméletlen külsejű vendége akadt. Belenyugodtam, hogy egy ilyen hibátlan külsővel megáldott pasinak biztosan van barátnője, vagy csak eltévelyedett… azonban az ittléte idejére szerettem volna ezt törölni a tudatomból.
   Nagy meglepetésemre a fiú láthatólag megkönnyebbülten sóhajtott fel a visszahatásom láttán, majd halványan elmosolyodott, ahogyan a jókedvű hahotámat hallgatta. Eddig olyan volt, mintha egy szívdöglesztő szoborrá merevedett volna, amit eddig tetetett türelemmel tűrt, amíg kibámészkodtam magamat a látványában. A jelek szerint azonban már nem bírta tovább tartani magát. Nem értettem az előbbi feszengését, vagyis, hogy miért szégyelli magát előttem annyira, de ahogy már mondtam, biztos megvan rá az oka rá, így nem vonhatom kérdőre…

- Jól van már virágszál, ne nevess ki- nézett rám aranyosan azokkal a gyönyörű kékeszöld szemeivel, mire azonnal egy hatalmasat dobbant a szívem. Még nem voltam ehhez hozzászokva, de idővel talán megedződök és megszokom annak a csodálatos tekintetnek a látványát.

- Nem nevetlek ki- jelentettem ki védekezőleg, miközben én jóízűen beleharaptam a konyhában „levadászott” almába, amit Erik fejcsóválva utasított vissza, amikor felé nyújtottam.
   Tetetett nyugalommal ültem fel a konyhapultra, az erőlködésem ellenére képtelen voltam levenni a szememet a vendégünk arcáról. Bezzeg nagy megkönnyebbülésemre ő sem volt ezzel másképpen. Sokkal könnyebb volt a szemébe nézni, hogy nincs rajta napszemüvege, és a szemkontaktusunk is meghittebb volt így...

- Tegnap azt mondtad, hogy szoktál festeni- jegyezte meg visszaemlékezve Erik, mire azonnal elvörösödtem, hiszen a jelenléte miatt mindig egy hirtelen agymosáson megyek át, így már nem is nagyon emlékeztem rá, hogy ezt elárultam volna neki.
   Azonban a körülmények ezt megcáfolták.
   Kényelmetlenül igazítottam a fülem mögé egy hajtincsemet, ami a szemembe lógott, miközben elfordítottam tőle a tekintetemet. Hogyhogy emlékszik rá?- kérdeztem magamtól elképedve, hiszen hízelgőnek találtam, hogy ennyit megjegyzett abból a sok marhaságból, amit a jelek szerint elregéltem neki- Egyáltalán miért is mondtam el? Miért lenne kíváncsi az én szerencsétlenkedésemre, amit a családom "nagy örömére" művelek itthon?

- Igen szoktam, de nem nagyon megy- vallottam be zavartan, mire ő szemforgatva felhorkant, miközben összefonta a karjait a mellkasán és úgy támasztotta mellettem a konyhapultot.
   Fél szemmel láttam, hogy az arcomat lesi, azonban én még mindig azon voltam, hogy a hirtelen jött zavaromat palástoljam. Az érdekes reakciójának a hatására lassan ugyan, de óvatosan rásandítottam és vártam, hogy mondjon valami konkrétat is.

- Majd azt inkább én ítélem meg, aranyom- jelentette ki határozottan- Rendben?

- Tényleg látni szeretnéd?- kérdeztem vissza meglepetten, mire ő sokatmondóan felvonta a szemöldökét, miközben fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat, amibe mondanom sem kell megint igen bele is vörösödtem.

- Komolyan! A szép csajokkal kapcsolatban mindig hajt az ösztönös kíváncsiság- mosolygott rám megnyerő pajzán piszkálódással, mire éreztem, hogy a pulzusom hihetetlen gyorsasággal az egekbe szökik. Akaratlanul is, de abban a minutumban szélesen elmosolyodtam, részben köszönet gyanánt, másrészt pedig azért, hogy eltereljem a figyelmet a zavart arckifejezésemről.

- De ne nevess ki- kértem őt szégyenkezve egy gyors gondolatmenet után, mire ő somolyogva esküre emelte a kezét. Egy ideig ugyan még bizalmatlankodtam, azonban amikor láttam, hogy lassan kezd feltűnni neki a tépelődésem, vonakodva bólintottam egyet.
   Visszakozva lépcső felé biccentettem, de ő hagyta, hogy én menjek elöl.
   A szobám előtt megint megálltam és fenyegetően pillantottam a mögöttem loholó srác szemébe- De, ha akármilyen úton-módon ki mered mutatni a jókedvedet, soha többé nem állok veled szóba! Ha csak egy mukkanást is hallok végeztünk egymással Williams…

- Ilyen büntetésbe tuti, hogy belerokkannék, szóval biztosra veheted, hogy jósrác leszek!- vihogott cukkolva, mire én csak a szememet forgattam.
   De a rejtett bókot igenis megjegyeztem magamnak.
   Miután belöktem magam előtt az ajtót, Erik hála az égnek nem ragadt le annál, hogy milyen hatalmas romhalmaz van a szobámban, amiért kifejezetten hálás voltam. Minden teketóriázás nélkül egyenesen a sarokban álló állvány mellé lépett, amikor a tekintetemet követve észrevette a sarokban gubbasztó „műveimet”. Kissé feszengve figyeltem, ahogyan óvatosan végignézi mind a két kupacot, amit csoportosítottam, miközben zavartan félrebillentettem a fejemet.
   Talán hiba volt megkérni, hogy ne nevessen, mert most nem tudom, hogy igazából mit gondol- gondoltam magamat korholva, miközben az alsó ajkamon csámcsogtam, hiszen, ahogyan a látogatónk komoly arcvonásait figyeltem, majdnem agyvérzést kaptam az aggodalomtól.
    Mikor felegyenesedett rögtön zavartan hadarni kezdtem a semmiről.

- Tudom, hogy nagyon rosszak lettek, de már utólag félek belejavítani, mert akkor szerintem a bénázásomat ismerve biztos, hogy el fogom rontani, vagy ilyesmi! Akkor, azonban apám nem fog új vásznat venni és akkor nem tudok újat kezdeni, de…- fújtam kétségbeesetten, miközben Erik somolyogva ledobta magát az ágyam szélére, majd tetetett türelemmel nézett fel rám. Biztosan halálra idegesíthettem.
   A rövidke gondolatmenetem után, azonnal elakadt a szavam, ahogyan engem méregetett a szemével, amit ő egy jól irányzott mosollyal nyugtázott. Idegesen tördeltem a kezemet és vártam, hogy mit mond, de az igazat megvallva nem sok jóra számítottam. Nem ismertem őt olyan régóta, de abban biztos voltam, hogy elég piszkálódós egyéniség a maga módján...

- Sophie te nagyon alábecsülöd magadat, mert a képeid csodálatosak- adott egy nagyon tömör választ, miközben megforgatta a gyönyörű szemeit, mire enyhén felsóhajtottam, hiszen sokkalta trágárabb kritikára számítottam tőle.
   Nem értettem, hogy hogy tudott mindössze egy mondattal megnyugtatni, de minden esetre sikerült neki, mert éreztem, ahogyan a feszítő érzés a mellkasomban nyomban felenged, és könnyebben veszek levegőt.

- De akkor sem lettek annyira jók főleg az emberek- kezdtem volna bele egy hosszas replikába - mert nem nagyon tudom élethűen ábrázolni…

- Te ennyire sokat adsz az én véleményemre, gyönyörűm?- vágott a szavamba értetlenkedve, mire én teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan lassan ráncba szalad a homlokom, ahogyan összetalálkozott a tekintetem az ágyamon ücsörgő srácéval, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal fixírozott engem. Olyan várakozásteljesnek hatott így a megjelenése.
   Elgondolkodva huppantam le mellé az ágyamra, miközben ő a fürkésző tekintete kíséretében várta a válaszomat, de nekem ez elég érthetetlen volt. Általában mindig zárkózott vagyok az idegen emberekkel, nem érzelgősködök marhaságokkal kapcsolatban, azonban ő annyira szuggerált a delejes kékeszöld szemével, hogy akaratlanul is, de kiböktem a választ.

- Ami azt illeti... igen, sokat adok a véleményedre- mondtam ki az igazat, mert… rendben, igazából fogalmam sincs, hogy miért voltam valakivel is ilyen nyílt.
   Láttam, hogy egy halvány féloldalas mosoly játszadozik a szája szélén, de nem tudtam, hogy miért akar mindenképpen szenvtelen arcot vágni.

- Pedig az én véleményem nem sokat ér- húzta el a száját, mire éreztem, hogy bátorítóan elmosolyodom. Az igazat megvallva, tetszett a jelenet, miszerint végre nem én vagyok az, aki kisebbségi komplexussal küzd a másik mellett, így örömmel hagytam, hogy a szám szélesre húzódjon.

- Ahogy látom te is nagyon lenézed magadat-csóváltam meg a fejemet - Nekem igenis fontos a véleményed, e mellett pedig biztosan rengeteg ember hallgat rád, hiszen már a kisugárzásod határozottságról és elszántságról árulkodik. Ennek értelmében többek között én is fontosnak tartom a nyílt emberek véleményét, hiszen általuk az ingadozó egyének is bátrabban döntenek…

- Ezt melyik szent beszédből magoltad be?- fakadt ki röhögve.

- Ez a saját véleményem- vontam meg a vállamat fanyarul – Ha nem tetszik, többet ne kérdezz tőlem semmi fejtegetős dolgot…

- Jól van na bogaram, bocsánat! Igazából, csípem az olyan lányokat, akik ilyen bölcsen ráncba tudják szedni a mondandójukat- engesztelt ki egy szívdöglesztően aranyos mosollyal - De akkor mindent összevetve fontosnak tartod a véleményemet, nem?

- Természetesen - jelentettem ki határozottan, mire ő diadalittasan mosolyra húzta a száját, miközben vigyorogva vonta fel a szemöldökét. Először nem értettem, hogy miért vigyorog úgy, mint a vadalma, de sajnálatos módon végül leesett, hogy elég érzelemteljes monológot sikerült kiköhögnöm magamból az előbb, amit végül meg is erősítettem egy rendíthetetlen kifejezéssel.
  Meg kéne tanulnom befogni a hatalmas számat!- dorgáltam magamat szégyenkezve, miközben zavartan figyeltem, ahogyan a mellettem ülő srác halkan röhög az orra alatt.

- Hát, mindenesetre köszönöm a dicséretet Soph!- incselkedett velem kajánul mosolyogva, mire sértetten összevontam a szemöldökeimet- Ezek után akár Leonardi Dicaprio helyett is beugorhatnék a Titanicba, amiért vele ellentétben én tutira kapnék egy Oscart az alakításomért…

- Te görény, ezt akartad kimondatni velem, mi?- kérdeztem kislányos dühvel összefonva a kezeimet a mellkasomon, mire ő csak pimaszul mosolygott.

- Talán- húzogatta a szemöldökét sejtelmesen, mire mérgesen felhorkantottam, miközben komoran kibontottam a karjaimat. Már éppen lendítettem volna az egyik kezemet, hogy odasózzak egyet a helyes kis pofijára, mire ő nevetve elkapta a kezemet és összekulcsolta körülötte az ujjait. Egy pillanatra megdöbbentem a cselekedete láttán, azonban a szemtelen mivolta jobban felkavart mintsem, hogy annyiban hagyjam a dolgot.
   Fortyogva próbáltam lefeszíteni a kezét a karomról, azonban erre csak azt kaptam válaszul, hogy megfogta a másik kezemet is. Mérgesen néztem a röhögő arcára, aminek következtében minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabadítsam a végtagjaimat az erős ujjai közül, ő azonban nem eresztett. Eddig is roppantul dühös voltam, azonban ettől a gyerekes verekedéstől csak még jobban felment bennem a pumpa.
   A fejembe vettem, hogy semmiképp sem hagyom magamat.
   Azonban hirtelen Erik egy gyors mozdulattal összefogta mind a két karomat az egyik kezével, a szabad ujjaival pedig bökdösni kezdett. A történtek hatására önkéntelenül is, de nyomban hangosan elnevettem magamat, hiszen ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel engem ki lehetett vonni a forgalomból. Szerencsére eddig csak kevesen ismerték a gyenge pontomat, azonban, ahogyan a diadalittas vonásait figyeltem, tudtam, hogy kár volt így leleplezni magamat.
   Nevetve igyekeztem elhúzódni tőle, de tudtam, hogy ellene semmi esélyem sincsen. Fájt a hasam a hirtelen vihogástól és kényelmetlenül nehezemre esett lélegezni. Ezek ellenére azonban még mindig lankadatlanul röhögtem, pedig legszívesebben felpofoztam volna az engem kínzó srácot, aki velem ellentétben remekül szórakozott a tehetetlenségemet látva.
   A szenvedésem közepette sikerült neki ledöntenie engem az ágyra, amit ugyan nem szívesen hagytam, azonban egy ilyen pankrációszerű bunyóra, nem írhattak az emberek külön szabálykönyvet. Mosolyogva pillantott le a rángó arcomra, amikor úgy ítélte meg, hogy végleg legyűrt. Egy ideig szórakozottan figyelte a szaporán emelkedő és lesüllyedő mellkasomra, miközben hagyott nekem némi időt, hogy valamennyire összeszedjem magamat. Mondjuk már egy jó ideje teljesen harcképtelenné tett, de természetesen ez már csak hab volt a tortán.

- Feladod szépségem?- kérdezte, amikor hála Istennek abbahagyta a "kínzást".

- Egy dög vagy Erik- vihogtam pihegve mégis nevetgélve, miközben a hasam még mindig gyötrően hasogatott a hahotázásomtól. Mondjuk ez már nem kifejezetten foglalkoztatott.
   Annak ellenére, hogy megadásra kényszerített, még mindig azon voltam, hogy kiszabadítsam a kezemet az övéből, hogy visszaadjam a kölcsönt. Sajnálatomra, azonban neki meg sem kottyant a gyenge próbálkozásom, miközben heherészve megforgatta a szemeit.
   Kuncogva néztem a mosolygós arcát, amitől mindig a fellegekben jártam, ahogy most is. Legszívesebben meg sem mozdulnék, még ezt a tortúrát is bevállalnám még egyszer, ha csak egy perccel is tovább nézhetem a szívdöglesztő mosolyát.
   Belenéztem abba a gyönyörű kékeszöld szempárba és somolyogva tanulmányoztam az arcát, miközben valahol teljesen máshol jártak a gondolataim…

- Kösz virágszál- vigyorgott örömmámorban úszva- sokan aggaták már rám ezt a jelzőt, de a te szádból felemelő volt ezeket a gyöngyöző szavakat hallani!

- Te tényleg bolond vagy- nevettem fel megint, mire ő zavartalanul mosolygott rám.

- Akkor nyertem?- kérdezte kicsivel később bizonytalanul, mire csak vihogva megforgattam a szemeimet, hiszen tudtam, hogy csak megint velem akarja kimondatni a már így is szánalmasan egyértelmű ténymegállapításait.

- Nyertél te barom, de egy lány ellen nem volt valami nehéz- nyújtottam rá a nyelvemet durcásan, mire megint halkan felröhögött, végre azonban hajlandó volt elengedni a kezeimet.
   Ennek hatására nyomban megkönnyebbülten emeltem égnek a tekintetemet. Bevallom, kicsit fájt az eddigi szorítása, de mivel tudtam, hogy egyáltalán nem akart vele rosszat nem álltam le akadékoskodni miatta.
   Ezt követően azonban hatalmas meglepetésemre a végtagom helyett lazán a csípőmre helyezte a kezeit, fél szemmel azonban végig a reakciómat leste. Nekem nyomban lefagyott az arcomról a mosoly és félénken, kissé ijedten pillantgattam a még mindig somolygó arcú, felettem lévő srácra, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal kezelte a helyzetet. Éreztem, ahogyan kedvesen megsimítja az oldalamat, mintha csak nyugtatni akart volna, hogy nem akar semmi rosszat. Kivételesen azonban képtelen voltam hinni neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne helyes.
   Egy ideig még vártam, hogy mondjon valamit, de végtére csak hosszú ideig fixíroztuk egymás arcát. Különben sem éreztem, hogy fecsegnünk kéne valami marhaságról, így csak egy halvány mosoly kíséretében, várakozásteljesen figyeltem, hogy mire készül. Egymás szemébe nézve merültünk el a gondolatainkban, miközben hagytam, hogy a kezei egyre feljebb vándoroljanak az oldalamon. Mivel ez nem kifejezetten utalt semmi rosszra, nem löktem el magamról az ujjait.

- Esetleg megkérdezhetem, hogy mi a véleményed minderről, Soph?- kérdezte tőlem Erik, komolyra fordítva a szót, miközben jelentőségteljesen közelebb hajolt hozzám - Még nem is volt alkalmam megkérdezni, hogy igazából mit gondolsz rólam…
- Nem értem, hogy mit akarsz ezzel- suttogtam merengve.
- Csak kíváncsiskodok- hozzám hasonlóan ő is elgondolkozva lehalkította a hangját, miközben én megint elmélyedtem a szemeinek a gyönyörűségében. Elképzelhetetlen volt számomra mindez, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis mi történik velem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha ez nem is én lennék, hanem csak egy romantikus filmet nézek otthon a televízió előtt.
   Ez biztosan nem velem történik.

- Nem értem, hogy miért félsz tőlem- jegyeztem meg zúgva, mire a fiú értetlenül összevonta a szemöldökét a haja rejtekében.

- Na, látod édes, ezt pedig én nem értem…

   Éreztem, ahogyan gyengéden átkulcsolja az ujjaival az enyémeket, mire akaratlanul is, de riadtan megrezzent a karom, hiszen a családtagjaimon kívül ezelőtt még soha nem keveredtem ilyen kontaktusba. Hiába rémültem meg a hirtelen cselekedete hatására, őt látszólag nem nagyon zavarta a bizonytalanságom, sőt, úgy tűnt mintha egyenesen szórakoztatta volna a téten félelmem. Szabad kezével még mindig az ujjaimat fogta, miközben a másikkal óvatosan végigsimított az arcomon, ami a csípőmtől már egészen addig feljutott, mire önkéntelenül is, de elmosolyodtam.
   Ahogyan tanúbizonyságot adtam a merészségemről, Erik egyre bátrabban érintkezett velem, miközben nyugtatólag mosolygott rám, hogy bebiztosítsa magának a türelmemet.

- Miért nem akartad, hogy így lássalak?- susogtam már-már alig hallhatóan, szerencsére azonban a srác tökéletesen hallotta minden egyes szavamat, hiszen a köztünk lévő távolságot hamarosan már csak centiméterekben lehetett mérni - Még most sem fér a fejembe, hogy mit szégyelltél magadon, hiszen biztosan te is tisztában vagy vele, hogy mások szégyenkezve elbújhatnak mögötted! Ugye nem én rontottam el valamit?

- Ugyan már Sophie, dehogy is- tiltakozott zavartan lesütve a szemeit, miközben a másik kezemet is az ujjai közé zárta, a hüvelykujjával pedig nyugtatóan körözött a tenyerem belsejében.

- Akkor?

- Ne félj szívem, te mindent tökéletesen csinálsz- nyugtatott meg mosolyogva, miközben figyelmesen kisöpörte a szemembe lógó hajamat, lassan azonban már bandzsítanom kellett, ha a szemébe akartam nézni- Nem mellesleg, külsőségeket tekintve te sem panaszkodhatsz…

- Na, ne csináld már- fújtattam hitetlenkedve.

- Komolyan mondom!- bizonygatta heherészve, mire hálásan mosolyra húztam a számat, mégsem kifejezetten éreztem, hogy komolya gondolta volna a legutóbbi mondandóját.
   A beszélgetésünk közepette ráérősen oldalra fordítottam a fejemet, hiszen kimondottan nem szerettem volna, ha a szüleim kettesben találnának engem egy fiúval… ráadásul nem ilyen félreérthető helyzetben. Őszintén szólva, nem szerepelt a terveim között, hogy meglepjenek minket. A srác értetlenkedve követte a tekintetemet az éjjeliszekrényem irányába, azonban amikor megpillantotta a számlapok mutatójának irányát hirtelen szitkozódva elengedett, azzal a lendülettel pedig egy gyors mozdulattal lekászálódott az ágyamról.

- Bocsi Soph, de nekem most muszáj mennem- jelentette ki sajnálkozva, miközben bocsánatkérően elhúzta a száját, mire bizonytalanul ülőhelyzetbe tornáztam magamat.
   Mivel nem mondott semmi kézenfekvőt, kérdő tekintettel tápászkodtam fel, hiszen ez a váratlan pártfordulás kicsit meredek volt nekem. Éreztem, hogy feszengve összeszorul a torkom, ennek ellenére azonban minden erőmmel azon voltam, hogy erőltessek a meglehetősen fanyar arcvonásaimra, hiszen távol áll tőlem, hogy egy meggondolatlan mimikával elrontsam mindazt, amire eddig mentünk az idő folyamán.

- De ugye nem én ijesztettelek el?- kérdeztem félszegen, miközben szégyenkezve lesimítottam az égnek meredő hajamat, hiszen a cselekmények forgatagában nagy sokára leesett, hogy mit is csináltunk az imént. Eddig el sem jutott az agyamig, hogy mit engedtem meg egy majdnem teljesen idegen fiúnak, azonban valahogy nem éreztem, hogy meg kellene bánnom.
   Láttam, hogy először nem esett le Eriknek, hogy mire gondolok, de pillanatokon belül tanúja lehettem a nagy megvilágosodásának, hiszen az arckifejezéséből ítélve ő sem igazán gondolta át a tetteink súlyát. Zavartan elmosolyodott, majd kínjában nevetve megcsóválta a fejét, miközben én pironkodva lesütöttem a szemeimet, mert el kellett, hogy ismerjem magamban, hogy ennél zsenántabb helyzetben még soha életemben nem volt részem!

- Nem-nem aranyom, dehogy csak… nekem sajnos tényleg mennem kell.

- Egyáltalán nem baj, megértelek. Örülök, hogy elkísértél és megkínoztál- próbálkoztam egy lódító félmosollyal, mire mosolyogva megforgatta azokat a gyönyörű kékeszöld szemeit.
   Az igazat megvallva, ugyan kicsit csalódott voltam, hogy ilyen hamar egyedül hagy engem, de természetesen nem mondhattam neki, hogy maradjon, mert az elég nyomulós flörtölésnek is hangzott volna, nekem pedig nem életcélom, hogy könnyvérű legyek! Nem várhattam el, hogy velem töltse az egész délutánt, hiszen még alig ismertünk egymást, ennek ellenére mégis majdnem történt valami, amit lehet, hogy később nagyon megbántunk volna mind a ketten… nagyon reméltem, hogy tényleg nem én szúrtam el mindent.
   Miután mindketten összeszedtük a lelki jelenlétünket, lekecmeregtünk a földszintre, hiszen elhatároztam, hogy normálisan elköszönök tőle, hátha ezzel kiengesztelem a meggondolatlan tetteim miatt. Az előszobában ácsorogva vártam, hogy visszavegye a nevetségek hacukáját, amelyben érkezett, a szégyenkezésem ellenére pedig értetlenkedve követtem figyelemmel a procedúrát. Halkan meg is jegyeztem, hogy nem értem, hogy mire jó ezt a maskara, de ő csak égnek emelt tekintettel rám hagyta a bogaras dolgainak a válaszadását.
   Végül, amikor teljesen rendbe szedte a külsejét, kikísértem a kapuig, ahol egy nagy sóhaj kíséretében fordult velem szembe, miközben elgondolkozva elfordította tőlem az arcát. Eleinte tartottam tőle, hogy most meg fogom kapni azt a tipikus "maradjunk barátok" féle hegyi szövegelést, azonban, amikor szélesen elmosolyodott, nyomban megkönnyebbülten fújtam egyet, hiszen ez csakis azt jelenthette, hogy ő sem tervezte eltaposni a bimbózó ismeretségünk csíráját.

- Holnap is elém tudsz jönni?- kérdeztem reménykedve, mire ő egy perc gondolkozás bágyadtan elhúzta a száját.

- Sajnálom szépségem, de holnap dolgom van- mondta bocsánatkérő hangon, mire szomorkásan felsóhajtottam, majd biccentettem egyet. Erre sem szabad azt mondanom, hogy elkenődtem, mert nem csak velem tölti az idejét- figyelmeztettem magamat, miközben zavartan kaparásztam a körömágyamat- Neki is van élete és nem várhatok el tőle bizonyos dolgokat, főleg úgy, hogy még tényleg nem ismerjük egymást eléggé!
   Végig engem fixírozott a szemével, miközben ezen agyaltam, ami kivételesen meglehetősen irritált, hiszen kimondottan össze voltam zavarodva a helyzetünk értékelését illetően. Fogalmam sem volt, hogy milyen ígéreteket tudok a nyakába varrni anélkül, hogy nekem kéne kezdeményeznem, mert a régimódi családomnak köszönhetően én még mindig abban a hitben ringattam magamat, hogy ez még a modern huszonegyedik században a férfiak dolga. Ilyen gondolatok kíséretében karoltam át a saját derekamat, leküzdve a késztetést, hogy a nyakába vessem magamat.

- Nem baj, de tényleg ígérd meg, hogy még találkozunk- próbálkoztam felvont szemöldökkel, mire láttam, hogy halványan elmosolyodik, miközben észrevétlenül közelebb lépett hozzám. Kedvesen lefejtette a csípőmről a kezeimet, amit értetlenül követtem figyelemmel, hiszen nem kifejezetten értettem, hogy mit akar már megint a karjaimmal.
   Végül teljes lelki nyugalommal helyezte a derekamra az egyik kezét, pont mint percekkel ezelőtt a szobámban, mire egy nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam a feltörni készülő örömsikolyomat.

- Megígérem Soph… mint már többször is mondtam, nem hagynám annyiban a kettőnk dolgát- mosolygott rám megnyerően, mire égővörös arccal bólintottam egyet, hiszen a nagy boldogságtól amúgy is csak makogni tudné.
   Bevallom, meglehetősen bizonytalanul álltam hozzá ehhez a szituációhoz, hiszen tippem sem volt, hogy hogyan köszönjek el egy majdnem idegen pasitól, akivel percekkel ezelőtt majdnem smároltunk. Azonban a realitás talaján mozogva, végül mindegy-mindegy alapon megvontam a vállamat, hiszen nem akartam túllihegni a dolgokat, nehogy aztán az én piszkos fantáziámmal rontsak el mindent. Ennek fényében igyekeztem minél hatásosabb csattanót kiagyalni, de mivel az időm vészesen fogyott gyorsan kellett kiötölnöm valami találó búcsúmonológot. Azonban mivel elenyészetten kevés romantikus filmet néztem az életem folyamán, végül az ösztöneimre kellett hagyatkoznom, amelyek eddig még nem hagytak cserben engem. Reménykedtem benne, hogy most is így lesz.
   Egy gyors elhatározást követően közelebb nyomakodtam hozzá, majd nyomtam egy cuppanós puszit a szája sarkára. Fél szemmel láttam, hogy elképedve kapja az arcomra a gyönyörű tekintetét, én azonban a hirtelen bátorságomtól szélesen elmosolyodtam, azzal lazán a fülem mögé söpörtem egy kósza hajtincsemet, bár az igazat megvallva elidőztem egy ideig az arca közelében.

- Akkor… legyen ahogy mondtad! Remélhetőleg majd találkozunk- jegyeztem meg pimaszul, majd fogtam magamat és blazíran visszasétáltam a házba. Az ajtóból még reménykedve visszanéztem, ahonnan tökéletesen láttam, hogy Erik somolyogva bámul utánam, miközben feltolja a napszemüvegét az orrára. Láttam rajta, hogy tényleg nagyon meghökkent a váratlan elhatározásomtól, azonban a jelek szerint nem nagyon bánta, hogy most az egyszer én vettem a kezembe az irányítást.
   Félrebillentett fejjel intettem neki és megvártam, amíg becsukja maga után a kaput és gyors léptekkel elindul az utcán. Amikor végleg eltűnt a szemem elől, nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy én most tényleg visszavonhatatlanul szerelembe estem....