Chapter Seven

Surprise

Hello, hello kedves olvasók!
   Végre új fejezettel tudok jelentkezni és nagyon remélem, hogy tetszeni fog! Kihasználom az alkalmat és újból megköszönöm a fejlécet! Remélem, hogy az új kinézet is tetszik és, hogy őszinte legyek megváltoztattam mert azt mondták, hogy nem túl szép... mindegy is nekem ez jobban tetszik! Jó olvasást és az új részt hamarosan hozom!

All of My Love:
Nadia xoxo

   Reggel alig tudtam kinyitni a szememet a fáradtságtól, pedig már egy óra volt és hamarosan mehettem újra dolgozni. Általában nem okozott különösebb gondot a felkelés, azonban ebben az esetben ezt nem állíthattam ilyen teljes bizonyossággal. Pont, ahogyan ezt sem, hogy szerettem a keresztanyukámnál elütni az időt a kávézóban, azonban most a pokol legsötétebb bugyrába kívántam a Starbucks-ot az összes flancos vendégével együtt!
   Fáradtan tápászkodtam fel az ágyamból, és amikor  a fürdőszobában belenéztem a tükörbe szinte hátrahőköltem a tükörképemtől,  mert valahogy úgy néztem ki, mint egy élőhulla azokból a zombis horrorfilmekből. Nem szokásom sminkelni magamat, de mivel kivétel erősíti a szabályt - és mert nagyon szükségem volt rá - kivételesen megtettem. Nem akartam, hogy a zombivadászok kezdjenek üldözni azzal a gyanúval, hogy már egyszer meghaltam. Ilyen gondolatokkal fogtam hozzá, hogy felületesen kifessem magamat, miközben azon gondolkoztam, hogy a fáradságom ellenére is, hogy "sziporkázok" ezen a reggelen. Pedig nem volt túlságosan jókedvem...
   Lezuhanyoztam és gondosan megmostam a hajamat, mert már itt volt az ideje és magamra kaptam valamit. Mikor kijöttem a fürdőből már kettő óra volt. Magamban fogadalmat tettem, hogy soha többet nem fogok fennmaradni hajnalban, mert egy egész nap, mire rendbe szedem magamat utána. Eddig még sosem próbáltam, mivel még szilveszterkor is kilenckor megyek ágyba, de tegnap valahogy elszaladt velem a ló, amikor a lelki sebeimről beszélgettem a mostohahúgommal...
   Egy ilyen sokatmondó elhatározást kövezően leszaladtam a lépcsőn, de nagy meglepetésemre senki sem volt otthon. Gyanakodva mentem végig az egész földszinten, de homlokráncolva konstatáltam, hogy kivételesen egyedül vagyok itthon ezen a nem túl kellemes reggelen. Azt tudtam, hogy apám ma sokáig dolgozik, de Susan és Leah nem mennének el szó nélkül!
  A konyhába érve találtam egy cetlit, amit Leah írt nekem. Megismertem a jellegzetes macskakaparásról, hogy ő írta, bár igazából a gesztusát értékeltem a legjobban. Felhorkantam, mert ez igazán nem volt szép tőlük, hogy csak így itthon hagytak. Unottan olvastam végig a nehezen olvasható sorokat:

Soph!

   Sajnálom, hogy szó nélkül elmentünk, de anyának ma jutott eszébe, hogy valami iskolai rendezvény lesz egy múzeumban ahova el kellett mennem. Anya elkísért és majd este jövünk. Sajnálom tényleg, és igyekezni fogunk, mert tudom, hogy nem nagyon boldogultok Billel a konyhában!

Sietünk haza:
Leah

 Örültem, hogy legalább a mostohahúgom nem feledkezett meg rólam, annak ellenére, hogy szerintem elég elfelejthető komponens vagyok ebben a nem túl nagy családban. Amúgy tudom, hogy ilyen sulis eseményre kötelező menni akár mennyire nincs is kedve az embernek, így nem is voltam kifejezetten mérges rájuk. Inkább magamra voltam mérges, amiért nem vagyok elég feltűnő egyéniség... mondjuk, nem is olyan fontos.
   Fáradtan sóhajtottam egyet és elkezdtem kutakodni a hűtőben valami ehető után. Nagy örömömre volt annyi kaja a hűtőben, hogy egy kisebb szendvicset össze tudtam magamnak rakni reggeli gyanánt. Gyorsan megettem, majd a karórámra pillantottam. Negyed három volt szóval itt az ideje indulni, amiért persze "repdestem örömömben".
   Sietősen felkaptam a cipőmet és egy farmerdzsekit, majd elindultam a borongós időben a kávézó felé. Kelletlenül ballagtam el a buszmegállóig és türelmetlenül vártam a csigalassúságú járműre, aminek a sofőrjével, amúgy is elég ellenszenves viszonyt ápolok. Sajnos az a nyavalyás busz késett vagy tíz percet, szóval nem biztos, hogy be fogok érni időben a kávézóba. Mondjuk nem hiszem, hogy éppen Hannah néni lesz az, aki ezért leszidna szóval nem erőltetem magamat, de nem szerettem neki csalódást okozni.
   Mikor végre megérkezett az a gagyi busz morgolódva indultam el felé. Szerencsére nem volt nagy a forgalom és meg időben estem be a Starbucks ajtaján... a keresztanyukám legnagyobb örömére.

- Szia Sophie édesem! Hogy vagy?- kérdezte Hannah néni, láthatólag jókedvűen, miközben egy kényelmes széken iszogatta a kávéját, amit gondolom a kávéautomatából adagolt magának. Normális esetekben rászóltam volna, de mivel ő volt ennek az egyszem Starbucksnak a feje, nem gondolnám, hogy akadályt jelentene neki ez az egy mínusz a sok plusszal járó listáján...
   Elhúztam a számat, mert tudtam, hogy ez a fogadtatás azt jelenti, hogy megint rám lesz bízva a hely, ami legutóbb is elég rosszul sült el. Ugyan nem számoltam be a keresztanyukámnak a történekről, de élt bennem a remény, hogy kivételesen megkímél. Nagy sajnálatomra azonban a testtartása nem ezt tükrözte...

- Köszönöm Hannah néni még megvagyok- mondtam csak úgy mellékesen és már indultam is, hogy felvegyem az első rendelést, miközben ő kuncogva követett a szemével.

×××

Munkaidőm alatt titkon nagyon reméltem, hogy hátha ma is jönni fog az öt kapucnis fiú, de sajnos nem jöttek. Mindig reménykedve kaptam oda a fejemet az ajtó felé ahányszor kinyílt, és egy újabb vendég dugta be a fejét, az odakint uralkodó szeles időjárás elől menekülve. Örökké az órát lestem, hogy még mennyi ideig várhatom Eriket, de végtére is, megfogadtam magamnak, hogy nem reménykedek.
   Unottan bámultam ki a fejemből és úgy néztem a kávézót, bár annyira magam alatt voltam, hogy még ahhoz sem volt kedvem. A kezeimet tördelve slattyogtam az asztalok között és azzal bíztattam magamat, hogy még nincs olyan késő. Nyugi Sophie- gondoltam magamban nyugtatólag- akármikor befuthatnak...
   Azonban sajnálatos módon a sorsom nem így lett megírva. Mikor vége volt a munkaidőmnek hatalmas gombóc nőtt a torkomban és kelletlenül pillantgattam ide-oda hátha valahonnan kiolvasom a választ arra a kérdésre, hogy jelen esetben mit kéne tennem. Tudtam, hogy jól gondoltam a tegnapi kételyeimet. Szóval nem érdeklem őt… nem kíváncsi többé rám, nem fog jönni ide többet- gondoltam magamban feszengve, miközben élesen szívogattam a számon a levegőt- Már soha többé nem láthatom a meghazudtolhatatlanul aranyos, de pimasz mosolyát.
  Könny szökött a szemembe ezekre a gondolatokra, és örültem, hogy jelenleg senki sincsen most otthon, mert nem akartam megijeszteni se Susant se Leah-t - apám biztos, hogy félvállról venné az egészet. Eddig mindig azt gondoltam, hogy az életben nem érhet engem több veszteség az édesanyámon, apám árulásán és a megkeserített életemen kívül, azonban be kellett látnom, hogy most van még egy dolog, amit felírhattam erre a nem túl biztató listára. Pontosabban csak egy személy.
   Hanyagul ledobáltam a cuccaimat a pult alá és intettem Hannah néninek, hogy megyek haza, aki furcsállva figyelt a pult mögül. Fél szemmel láttam, ahogyan értetlenkedve vonja össze a szép ívű szemöldökét, ahogyan engem mustrált a csillogó szemeivel. Na igen, lehet, hogy vannak rossz napjaim, de ennyire még én sem szoktam magam alatt lenni, amire nyilván ő is felfigyelt. De ez nem nagyon foglalkoztatott.
   Szipogva vettem fel a dzsekimet és éreztem, ahogyan lassan legördül egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem, de hiába mivel kíméletlenül szorította valami a mellkasomat belülről, ami sírásra kényszerített, pedig utáltam ennyi ember előtt kimutatni az érzéseimet. Most azonban ez sem nagyon foglalkoztatott.
   Lehajtott fejjel mentem ki a kávézóból, mikor kiérve ügyetlenül nekimentem valakinek. Csak hoztam a formámat…


- Sajnálom, az én hibám volt- szipogtam gyorsan és tovább is somfordáltam volna, ha az illető meg nem fogja a kezemet és nem húz vissza pár lépéssel hátrébb. Ijedten kaptam fel a fejemet a történtekre. Bevallom, motoszkált a fejemben egy kidolgozott terv is veszély esetére, nevezetesen hogy jól felpofozom azt, aki visszarántott. Ennek ellenére azonban nagy meglepetésemre szembe találtam magamat a napszemüveges és kapucnis Erikkel.
   A döbbenetemet hamar felváltotta a hirtelen jött furcsa és megmagyarázhatatlan öröm. Önkéntelenül elmosolyodtam és éreztem, ahogyan a szorító érzés felenged a bensőmben és kimerül a sírókészletem, mint a legutóbbi találkozásunkkor is. Ahogyan ő is elmosolyodott már a fellegekben jártam és alig kaptam levegőt.

- Mit keresel itt?- kérdeztem hebegve, miközben a könnyeimet törölgettem le a pironkodó arcomról. Szégyelltem magamat, amiért ilyen könnyen padlóra kerültem miatta, és hogy ilyen gyengének mutatkoztam lelkileg. Ellenben viszont túlságosan lekötött a csodálatos mosolya, ami az arcán játszott, ahhoz, hogy más is érdekelni tudjon.

- Szerinted kihez jöttem aranyom?- kérdezte még mindig fülig érő szájjal, mire nekem a szívem már a torkomban dobogott. Zavartan pillantgattam körbe, mert teljes tanácstalanságban voltam ezek hallatára.

- Hát, nagyon finom kévét adnak itt...

- Igaz. Én azonban ismerek itt egy nagyon csinos presszós lányt, akinek a kedvéért akár minden nap, minden perében eljönnék- vonta meg a vállát megnyerően, mire éreztem, hogy a vérem újból rózsás színeket kölcsönöz az arcomnak. Ezt most tényleg kimondta vagy csak én hallucináltam?- kérdeztem magamtól, miközben önkéntelenül is, de sietősen felidéztem magamban a mentők telefonszámát arra az esetre, ha el találnék ájulni.
   Próbáltam szabályosan lélegezni és nem elalélni tőle, de be kell vallanom, nem volt könnyű feladat, főleg nem akkor, ha róla van szó. A reakcióm láttán halkan elnevette magát, mire tehetetlenül beharaptam az alsó ajkamat, mert az arcom szerintem elég vörös lehetett ahhoz, hogy a pipacs színéhez hasonlítsák.

- Akkor el fogsz kísérni?- kérdeztem levegő után kapkodva, még mindig kicsit szipogva, mire ő szemforgatva röhögött fel. A nevetése dallamként nyugtatott meg, mire zavartan lehunytam a szememet, hogy később is fel tudjam majd idézni.

- Nem Sophie, kávét inni jöttem.

- Oh... hát akkor menj csak, nekem haza kell mennem- vontam meg a vállamat szomorúan, mire ő hitetlenül felhorkant, majd értetlenül csóválta meg a fejét, ahogyan tetőtől talpig végigmért engem. Én persze értetlenkedve néztem rá ezek láttán, hiszen fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni a rejtélyes gesztusaival. Ha velem szerette volna ezeknek a hatását tesztelni, szerintem én elég üresfejű alany vagyok ezekhez!
   Mosolyogva bökte meg az orromat a semmitmondó mimikám láttán.

- Ennyire nem érted a szarkazmus lényegét, gyönyörűm?- cukkolt kedvesen, mire éreztem, hogy nyomban széles mosoly terül el az arcomon a jókedve láttán.

- Köszönöm- mosolyogtam rá érzelemteljesen.

- Egyébként, miért sírtál Soph?- vetette fel a kérdést elgondolkodva- Bántott valaki?

- Nem, csak…

- Ne félj édes- biztatott kedveskedve - Nekem nyugodtan elmondhatod!

- Csak azt hittem, hogy többet nem fogunk találkozni- suttogtam szégyenkezve, miközben hagytam, hogy kisöpörjön a szememből egy kósza hajtincset. Megint vöröses árnyalatot vett fel az arcom, ahogyan riadtan figyeltem, hogy Erik egy lépést hátrál tőlem, hogy teljesen végig tudja rajtam vezetni a tekintetét. Vagyis, gondolom, hogy ezért.
   Az alsó ajkamat szívogatva álltam, miközben rendületlenül bámultam az aszfaltot, és magamban tudtam, hogy most jön majd a fekete leves. Lehet, hogy ki fog oktatni, hogy mégis mit várok én tőle, amikor ő semmi konkrétat nem mondott; vagy, hogy miért gondolom, hogy akarna egyáltalán tőlem valamit.
   Nagy meglepetésemre, azonban semmi ilyesmi nem történt.
   Nem várt módon… nevetni kezdett.

- Nem hagynám annyiban a kettőnk dolgát te kis butus- rötyögött pimaszul, majd egy blazír, ámde annál figyelmesebb mozdulattal segítőkészen átkarolta a derekamat és figyelmesen elhúzott a kávézó elől, elindulva a buszmegálló felé. Szóval ez azt jelenti, hogy szívesen jön velem és szeretne velem találkozni- értelmeztem magamban a kissé zavaros kijelentését, miközben egy nagyot sóhajtottam, hogy teljesen megnyugtassam magamat.
   Amikor már önszántamból is hajlandó voltam felvenni vele a tempót, nagy sajnálatomra elengedett. Ennek pedig nem kifejezetten örültem, de természetesen nem akartam tolakodónak tűnni, hiszen csak tegnap találkoztunk egymással először.
   Éreztem, ahogyan megindul a szíven és somolyogva hagytam, hogy még egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. Fél szemmel láttam, hogy a mellettem baktató srác kérdőn fordítja felém az arcát a reakcióm hallatán, mire somolyogva megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy minden rendben.
   De persze közel sem volt semmi sem rendben.