Chapter Ten

Negative but Duty

Dear Readers!
Nagyon örültem a két kommentnek, mikor megnéztem a blogot és még egyszer köszönöm! Hirtelen örömömben megírtam a részt és virultam mint a vadalma. El sem tudjátok képzelni, hogy nekem menyire sokat jelentenek a viszejelzéseitek, mert nem tudom, hogy mit gondoltok a blogról és a történetről. Mindegy, de nagyon örültem, mikor láttam őket :) ennek értelmében gyorsan hozzá is fogtam a következő rész megírásához!
Jó olvasást és remélem, hogy kitartanak az olvasóim a történet végéig!

Bocsánat a sok szövegért az elején!

Nadia 

   Sírni tudtam volna az örömtől, de nem viselkedhetek úgy, mint egy kislány! Tudnom kell uralkodni a helyzetemen, még akkor is, ha teljesen elalélok tőle! De annyira boldog vagyok, hogy végre van valaki, aki többször is akar látni, kíváncsi rám és nem csak játszadozik az érzéseimmel! Holnap sajnos nem fogunk találkozni - sajnos a hétvégén sem - de talán majd hétfőn újra láthatom Eriket.

    Látványosan ujjongva szaladtam fel az emeletre a szobámba, és vigyorogva ldőltem le az ágyra, ahol percekkel ezelőtt még társaságom is volt. A mosolygást semmi pénzért nem tudtam volna abbahagyni, sem a néha-néha fel-felsikítozást. Komolyan, olyan voltam, mint valami őrült tinilány egy Justin Bieber koncerten, de ez most valahogy nem tudott zavarni...
   Erik volt és lesz az első olyan fiú, aki iránt többet érzek, mint barátságot, és akivel a helyzetem egyáltalán nem reménytelen, hiába is éreztem annak már az első pillanattól kezdve. Annyira kellemes volt ezt magamban kimondani, hogy megeresztettem egy széles vigyort, miközben átöleltem magamat a karjaimmal, mert úgy éreztem, hogy mentem darabokra fogok szakadni a sok ujjongástól.
   Az ágyneműbe temettem az arcomat és ebben a helyzetben csak szép dolgok jutottak eszembe. Lecsuktam a szememet és elgondolkoztam a dolgokon, miközben hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim...

×××

   Arra eszméltem fel, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót, mire kómásan nyitottam ki a szememet meglepetésemben. A homályos tekintetemet először igyekeztem hozzászoktatni a hirtelen jött fényhez, miközben megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat, hogy újraindítsam bennük a vérkeringést.
   Kedvetlenül pillantottam rá az órámra, és meghökkenve jöttem rá, hogy elaludtam az elmélkedésem közepette, ami rám nézve kicsit zavarba ejtő, ha úgy vesszük. Azonban mivel csak én tudok róla, így már nem is olyan érdekes, nincs igazam? Az én kedvemet már senki sem tudja elszúrni...
   Pont  abban a pillanatban nyílt ki a szobám ajtaja, amikor ezt kimondtam magamban, és Leah mosolygós arcát láttam meg és egy pillanatra meg is könnyebbültem. Sajnálatos módon ez a kellemesen nyugodt érzés csak a másodperc törtrészéig tartott, mert a mostohahúgom nyomban sikítozni kezdett, amikor meglátott, mire ijedtemben összerezzentem.

- Mi van már, Leah?- kérdeztem álmos hangon, miközben a szememet dörzsölgettem, miközben az említett személy átrobogott a szobám, hogy mellém érhessen.
   Amikor végre újra dobogni kezdett a szívem az előbbi ijedségtől - amiért teljes mértékben a bolond húgom a felelős - óvatosan rápillantottam, hiszen volt valami rögeszmés a szemeiben, amit nem tudtam mire vélni...

- Dedikálás- visította igazi kamaszhoz méltóan, azonban én még mindig nem értettem, hogy miről hablatyol. Ez a mellékes információ nyilván ordított az arcomról, mert Leah erőteljesen megrázta a vállamat, amitől összekoccant a fogsorom.
   Fintorogva figyeltem, ahogyan a mostohahúgom láthatóan artikulálni kezd, majd hangsúlyosan leszótagolta nekem a mondandójáz- Föld hívja Sophie-t! Hallod? Dedikálás lesz Soph, de-di-ká-lás!

- Mi van?

- Holnap dedikálás lesz azt ígérték nekem, hogy elkísérsz engem- jelentette be örömmámorban úszva és a szemem sarkából láttam, hogy örömében felragyogott az arca, de tőlem csak egy grimaszoló arcot kapott válaszul.
   Eleinte még nem értettem, hogy pontosan mi is a köze ennek az egésznek hozzám, hiszen éppen azon elmélkedtem, hogy bárcsak annyi pénzem lenne amennyiszer a mostohahúgom kimondta, hogy "dedikálás"... Azonban, amikor a fáradt agyam végre felfogta a mondat értelmét, meghökkenve kerekedtek el a szemeim.
   Soha életemben nem voltam még ilyen marhaságon, de ennek a mondatnak a megcáfolása eddig nem is volt tervbe véve!- gondoltam magamban az orromat húzva- Ki az akire ennyire utál engem?

- Ki ígért mit és milyen dedikálásra megyünk?- értetlenkedtem idegesen markolászva az ágyneműt, mire ő vigyorogva billentette oldalra a fejét- Leah, kérlek, beszél már egy kicsit érthetőbben!

- Holnap One Direction dedikálás lesz Sophie! Anya azt mondta, hogy neki dolga van, de te, ismétlem te, fogsz engem vinni...

- SUSAN!- kiáltottam fel gyötrelmesen, mielőtt még a mostohahúgom tovább szövegelt volna nekem erről a baromságról.
   Kisvártatva már hallottam is a lépcsőn felszaladó tűsarkús lépteket, aki csak egy ember lehet. Egy pillanaton belül nyílt az ajtó, és Susanna ijedt feje jelent meg mögötte, aki féltve ugrott oda mellénk, mint egy mindenre kész anyamedve, amikor a bocsai segítségre szorulnak...

- Mi a baj lányok?- aggodalmaskodott azonnal, mire dühödten felhorkantam és összeszűkült szemekkel néztem a mostohaanyámra, aki időközben megértette, hogy velünk nem történt semmi, de láthatólag meglepetésként érte az ingerült arcom látványa- Mi van veletek?

- Az van, hogy én nem akarok dedikálásra menni, és nem is fogok!- nyavalyogtam jól imitálva a hisztis kislányt, mire Sue fáradtan felsóhajtott.
   Csak ezt ne, ez az anyáskodós arca!- siránkoztam magamban, amikor a mostohaanyám rám emelte a komolyságtól csillogó szemeit, amiket mindig be szokott vetni, ha engedetlenül viselkedünk- Ez nem jelent semmi jót sem… mármint csak rám nézve nem. Neki viszont annál inkább, mivel bombabiztos, hogy ő sem akar ismeretlen fazonoktól firkantást lejmolni...

- Sajnálom Sophie, én nem tudok elmenni, mert holnap  dolgozni megyek. Leah-nek azonban nagyon fontos lenne ez a... valami, úgyhogy legyél szíves elkísérni és normális testvérként viselkedni- nézett rám gondterhelt arccal, mire kénytelen voltam lehiggadni az anyai szigor végett, így még egyet horkantottam, majd kelletlenül ugyan, de bólintottam egyet.Hogy én mit meg nem teszek mások kedvéért...
   Láttam, amint Susan halványan elmosolyodik - gondolom büszke magára, amiért hallgatok rá - majd miután csukódott az ajtó, Leah váratlanul a nyakamba vetette magát.

- Ó, köszi, köszi, kösziii!- vinnyogott hangosan, mire fájdalmasan megdörzsöltem a fülemet, miközben megpróbáltam lefeszíteni magamról a törpillát, azonban a mostohahúgom olyan eélyesen csimpaszkodott belém, mint egy majom.

- Leah megsüketülök, ne sikoltozzál már, mert szétmegy a fejem!

- Köszike Soph, korán feküdj le- vigyorgott rám szeretetteljesen, majd ugrándozva kiszaladt a szobámból, amit egy értetlen fintorral díjaztam, bár nem kell tagadnom, hogy kissé megtört az óvodásokat megszégyenítő viselkedése.
   Fáradtan dőltem vissza az ágyamba, hisz különösebben még arra sem vettem a fáradságot, hogy elmenjek lezuhanyozni, vagy, hogy átvegyem a piszamámat.
   Az ésszerű dolog az lenne, ha egyáltalán lenne némi fogalmam arról, hogy történetesen ki vagy mi is az a One Direction, ha már elmegyek erre a nyamvadt dedikálásra. Azonban annyira nem érdekelt, hiszen holnap úgy is megtudom, e mellett meg annyira lehorgasztott maga a tény, hogy inkább elkönyveltem magamban érdektelenségnek. Biztosan nem említésre méltóak, akikről még én sem hallottam semmit...
   Erre a gondolatra még viszolyogtatóbb lett a holnapi nap lehetősége, de igyekeztem a pozitív oldaláról nézni a dolgokat... már, ha egyáltalán volt ilyen pozitúra. Esetleg bővül a tárházam a "Mivel nem érdemes elpocsékolnod a szabadidődet" névvel ékeskedő listámon - gondoltam magamban gúnytől csöpögve, miközben fáradtan csuktam vissza a szememet, de nem akart újra álom jönni a szememre. Csak idegesen forgolódtam a helyemen, miközben a holnapi nap rémképe lebegett a lelki szemeim előtt, amibe Leah és Susan belerángattak ebbe. Bele sem merek gondolni, hogy apa mit csinálna, ha megtudná, hogy a mostohalánya ilyen marhaságokkal foglalkozik...
   Önkéntelenül is, de Erikre terelődött a gondolataim vágánya, amit örömmel nyugtáztam, hiszen ez az emlék olyan nagy érzelemköteggel bírt, hogy sikeresen kiszorította a kétségeimet és a kellemetlen gondolataimat a családomról. Hosszasan visszaidéztem a gyönyörű kékeszöld szemét és kedves mosolyát, ami a legjobban megfogott benne.  Éreztem, hogy azonnal mosoly szökik az arcomra, miközben önkéntelenül lecsukódott a szemem és lassacskán újra el tudtam aludni.
   Akkor még nem tudtam, hogy a holnapi nap örök foltot hagy majd a lelkemben...