Chapter Twelve

Price of Lies

   Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket az előző fejezethez és a plusz egy feliratkozót. Örülök, hogy van, akit érdekelnek a gondolataim vagyis jobban mondva az ötleteim :D Remélem elnyeri a tetszéseteket a mostani kis fejezet is, ami lehet, hogy egy kicsit rövid lett :)

Jó Olvasást ;)

Nadia xoxo

- Erik?- kérdeztem fulladozva, amikor odaléptem az asztal elé és éreztem, hogy a pulzusom nyomban az egekbe szökik az izgatottságtól és a félelemtől. Valahol a torkomban doboghatott a szívem, de valahogy most érzéketlenné váltam ezekre a lényegtelen reakciókra. A hosszadalmas sorbaállás után már aligha tudtam volna ennél nagyobb meglepetésben részesülni. Pár perccel ezelőtt még a képébe röhögtem volna annak, aki azt mondta volna nekem, hogy ez a találkozás emlékezetes lesz számomra... de a jelek szerint azonban életem egyik leghatalmasabb tévedésébe bocsátkoztam.
   A fiú mosolyogva nézett fel rám, amolyan ki-ez-az-újabb-liba tekintettel, azonban amikor összetalálkoztak a szemeink, neki nyomban kikerekedtek a szemei és ijedten mért végig, mire én egy nagyot nyeltem.

- Sophie a srác neve Louis, nem Erik- mondta kínosan vakargatva a fejét a mostohahúgom, mire én félve kaptam rá a tekintetemet.
   De... nem... ő nem lehet Louis vagy akárki...!
   Dermedtem dörzsöltem össze a kezeimet, miközben éreztem, hogy a feszültségtől és az idegesítő tehetetlenségtől teljesen lever a víz, de nem nézhetnek hülyének, ha tudom, hogy igazam van. De most mit csináljak, hogy ne gondoljanak teljesen zakkantnak?- kérdeztem magamtól görcsösen- Mit mondjak?

- Nem, ő Erik. Mármint eddig azt hittem, vagy mi- rebegtem nagyokat pislogva, miközben remegő kézzel mutattam a fiúra. Még engem is ledöbbentettek a saját szavaim, nemhogy azokat, akikkel jelen esetben egy légtérben tartózkodtunk.
   Újra a fiú arcára kaptam a tekintetemet, hátha kiderül, hogy csak a képzeletem űz velem valami csúnya játékot. Sajnálato módon azonban teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel a sráccal találkoztam többször is, aki jelenleg ugyanolyan ideges lehetett, mint én. Zavartan néztem végig a többieken is megerősítést várva, ehelyett azonban újabb felismerésbe bocsátkozott az agyam. Szinte ott volt a nyelvem hegyén a megfejtés. Mérges voltam magamra, amiért nem jöttem rá sokkal előbb.

- Ti vagytok azok a srácok a Starbucksból- hebegtem vádlón, mire mindenki kérdőn tekintett az állítólagos Erikre, aki ugyanolyan értetlenül és feszengve pillantgatott rám, mint én rájuk, miközben akaratlanul is, de egyre gyorsult a szívverésem...

- Mióta lettél te Erik?- kérdezte a szőke hajú fiú szemforgatva a haverjától, hiszen gondolom fel sem fogta, hogy mi történik itt igazándiból. Az állítólagos Erik a szája szélét rágva állt fel a székéből, miközben nagy meglepetésemre mélyen a szemembe nézett, jelezve, hogy őrizzem meg a maradék hidegvéremet.

- Sophie, én meg tudom magyarázni- dünnyögte kínosan a hajába túrva, ezzel pedig véglegesen el is árulta magát. Most már biztos, hogy ő az, mert nem kéne tudnia a nevemet!
   Éreztem, hogy csípős könnyek szöknek a szemembe a dühtől, mire lüktető halántékkal szorítottam ökölbe a kezeimet és nem is próbáltam türtőztetni magamat.

- Miféle rosszmájú poén ez? Te csak kihasználtál, mi? Nem elég ez a sok csaj, akik mind azért állnak órákat, hogy a te hülye kézírásodat megszerezzék? Köztük van a húgom is te kretén! Azt hittem, hogy bízhatok benned, de látom hatalmas hiba volt- rikoltoztam könnyezve, magamból kitelve, miközben kétségbeesetten toppantottam a nyomaték kedvéért, de ő valamiért nem vette le a szemét az arcomról.
   Olyan voltam, mint egy hisztis kislány, akinek az anyukája nem hajlandó megvenni egy rongybabát, de engem ez az egész teljesen kikészített idegileg és lelkileg is!  Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még, hiszen szándékomban állt megőrizni a maradék büszkeségemet, már, ami maradt belőle, és emelt fővel távozni.
   Azonban ő nem hagyta, hanem inkább szóval tartott.

- Sophie kérlek, hagyd, hogy elmagyarázzam… Nem úgy állnak a dolgok ahogyan látod- kezdte volna el a magyarázatot tehetetlenül, mire én kínosan felhorkantam és szipogva ejtettem a fejemet a föld felé.
   Hát nem érti? Minden amit mondott csak hazugság volt... és most azt várja, hogy hallgassam meg?! Nem érdekel a magyarázata csak hagyjon békén!

- Ezen nincs semmi magyaráznivaló Erik, vagy bármi legyen is a neved! Csak hagyj engem békén és soha többé ne kerülj a szemem elé te... te...- kiáltottam keresgélve a legjobb jelzőt és éreztem, ahogyan a könnyeim tehetetlenül gördülnek le az arcomon a  fájdalomtól, mire váratlanul odalépett mellénk egy ismeretlen, csokoládébarna hajzuhataggal villogó lány. Hüppögve néztem fel rá, amikor hajlandó voltam elszakítani a villámokat szóró tikintetemet a Louis nevezetű árulón, miközben valami olyasmi játszódott le a fejemben, hogy ez nem valami jó jel...

- Ki vagy te és miért kiabálsz Louval?- kérdezte a gyönyörű lány értetlenkedve, mire kérdőn néztem az egykori barátomra, aztán annak a meghökkent bandatársaira, akik ugyanolyan türelmetlen kíváncsisággal várták a fejleményeket. Segélykérően emeltem a szemet a megszeppent Leahra, végül pedig vissza az idegen lányra emeltem az ijedt tekintetemet.
   Úgy éreztem magamat, mintha kihúzták volna a földet a lábam alól. Már-már szinte imbolyogtam a félelemtől, mint egy kocsmatöltelék, aki éppen az imént döntött magába egy nagy adag alkoholt. Olyan ézés kerített hatalmába, mintha ezt az egészet én is csak ilyen tudatmódosítók miatt látnám így...

- Te... te ki vagy?- rebegtem suttogva, bár a lelkem legsötétebb kis zugában sejtettem a választ, mégis megkérdeztem, hátha nem lesz igazam. Rimánkodtam magamban, hogy ne legyen igazam. Hinni akartam, hogy nem csak egy harmadik kerék voltam, egy jól működő gépezetben, ami mindent elronthat. Egyszerűen csak... most az egyszer reménykedni akartam. Tudtam, hogy a lány egyetlen szóval össze tud törni és még a maradék büszkeségemet is a porba tiporhatja... ennek ellenére én balga fruska mégis megkockáztattam.
   Fél szemmel láttam, hogy Louis tehetetlenül összzorítja össze a tökéletes ívű ajkait, miközben idegesen a föld felé ejtette a fejét. Gondolom sejtette, hogy ezzel itt mindennek annyi. Ezen áll vagy bukik minden. A könnyeim tehetetlenül folytak le az arcomon, de nem érdekelt... tudni akartam a teljes igazságot, még, ha meg is kell szenvednem érte.

- Hát én Louis barátnője vagyok. Inkább te ki vagy?- kérdezett vissza nagyokat pislogva a szépséges arccvonásokkal büszkélkedő lány, mire fájdalmasan hunytam le a szememet. Kétségbeesetten sírtam el magamat és úgy éreztem, hogy egy egész világ dőlt bennem össze, ahova eddig szívesen menekültem. Az ismeretlen lányra természetesen nem haragudtam... ő is ennek a hülye poénnak az áldozata volt, így nem akartam beavatni őt a fájdalmas igazságba, mert annak csak ő inná meg a levét.
   Mielőtt bármit is jobban átgondoltam volna, éreztem, hogy lendül a remegő karom és a tenyerem egy másodperc leforgása alatt hatalmas csattanás kíséretében landol Louis arcán. Mindenki feszengve nézett, minket és nagy meglepetésemre az érintett személy csak zavartan lesütötte a szemét, de nem szólt semmit. Hiába tudtam, hogy amolyan istenigazából megpofoztam, mégsem éreztem, hogy a belső fájdalmamért elégtétel lett volna a cselekedetem.
   Az az ismeretlen lány méltatlankodva kiáltott nekem valamit, de nem figyeltem rá, mert az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt. Abban a pillanatban legszívesebben a elüllyedtem volna, míg az áruló Louist a pokol legsötétebb bugyrába kívántam.
   Az arcomat a tenyerembe temettem és rázkódó vállal zokogtam bele. Sírva néztem arra, akiről pár órával ezelőtt azt hittem, hogy ismerek és szeretek. Minden, amit róla gondoltam feledésbe merült és a gyötrelmes gondolataimtól úgy éreztem, hogy soha többé nem találok ki ebből a labirintusból, ahova az érzéseim kevertek.
   Szorosan fogtam meg a mostohahúgom reszkető kezét és gyorsan elhúztam onnan, mielőtt bárki bármit is tehetett, vagy mondott volna. Kétségbeesetten kezdtem szaladni valamerre, ahol el tudok menekülni a könyörtelen igazság elől, ami késként sanyargatta a bensőmet.  Megkönnyebbültem, hogy Leah nem ellenkezik, hanem önként fut mellettem és segítség képpen figyelmesen átkarolja a derekamat, na meg persze irányít, hiszen tudta, hogy nem láthatok semmit a könnyeim fátyla mögül, úgy zokogtam.
    A múlni nem akaró sírógörccsel szálltunk fel a buszra, amiért sokan kérdőn néztek ránk, de valahogy ez sem tudott érdekelni. Becsapott, kihasznált és teljesen a lelkembe tiport- gondoltam magamban elkeseredett utálattal a lelkemben. Kell ennél több, hogy teljesen gyűlöljünk valakit? Szabályos fizikai fájdalom tört rám és a mellkasom beleremegett az egyre erősödő zokogásomtól.
   A mostohahúgom egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a karomat dörzsölgetve szidta a világ összes fiúját, de őszintén szólva nem nagyon segített. Sőt, néha egyenesen ingerlő volt, de tudtam, hogy csak jót akar vagy csak éppenséggel magát próbálja nyugtatgatni. Nem szóltam, bár nem is lett volna erőm mgszólalni. Én sem törődtem senkivel és semmivel csak bőgtem és bőgtem kétségbeesetten...

- Esetleg segíthetek?- lépett mellénk egy zavart férfi, de nem tudtam felemelni az arcomat a tenyereim rejtekéből. Nem néztem rá csak magamba roskadva ültem egy ülésen és patakokban folyt a könnyem, miközben magamat kínozva idéztem fel a ma történt dolgokat...

- Köszi szépen, de épp most törte össze a szívét egy rohadék, így nincs szükségünk még egy mocsok srácra, aki miatt napokig fog sírni- dünnyögte nem túl kedvesen Leah, azzal segítőkészen levezetett a buszról.
   Valahogy eltámolyogtunk a házunk felé, miközben a mostohahúgom próbált csitítani, de nem nagyon járt sikerrel. Miért velem történnek ezek a dolgok?- kérdeztem magamban, miközben igyekeztem feldolgozni a lelkemben uralkodó tátongó űrt és a csalódást. Egyszer nem érdemelhetek meg egy normális fiút, aki ténylegesen engem szeret... Louis... fogadjuk, hogy még csak nem is tetszettem neki, csak megsajnált, vagy tudja is az ég!

- Nem érdemes sírni miatta Soph! Egy ilyen seggfej nem érdemel meg téged- simogatta a karomat erősen a húgom mire megint csak keservesen kitört belőlem a sírás.
   Tudom, hogy azt mondtam, hogy ennyi elég, hogy valakit teljesen megutáljunk... de én... viszont,… de én…

- De én szerettem- zokogtam kimondva a legfájdalmasabb részét a dolognak, miközben éreztem, hogy a lábaim hamarosan össze fognak csuklani a kimerültségtől. Remegtek a végtagjaim, a térdeimmel karöltve, amik éppenséggel most nem nagyon kívánták a fizikai terhelést, de valahogy mégis haza kellett jutnunk.
   Benyitottunk a házunkba és nagy meglepetésünkre mindkét szülőnk itthon volt. Egy pillanatra ők is megdermedtek, ahogyan észrevettek minket, de hamarosan mindkettőjuk kapcsolt. Susan ijedten szaladt oda hozzánk, amikor észrevette, hogy valami gond van. A szemem sarkából láttam, hogy még apám is elkerekedett szemekkel néz engem valami aggodalomféle érzéssel az arcán.

- Édes kislányom mit történt veled? Sophie kicsikém mondj valamit! Ugye nem fáj semmid?- rikoltozott anyáskodva a mostohaanyám- Ki bántott kincsem? Sophia Kennedy, kérlek, mondj valamit, akármit kérlek!- könyörgött kétségbeesetten könnyezve Susan, miközben ott kereste a tekintetemet, ahol tudta és tehetetlenül fogta a két keze közé az arcomat, mire én nagy nehezen rá emeltem a könnyes tekintetemet.
   Hirtelen csak egy valami villant a szemem elé és ki is nyögtem megnyugtatás végett…

- Gyűlölöm- zokogtam fel megint és összecsuklott a lábam és sírva dőltem neki a falnak és hagytam, hogy a kimondatlan fájdalom teljesen lekösse a gondolataimat..