Chapter Fifteen

Such is Life

Dear Readers!

Annyira megörültem az előző kommentnek amit az előző fejezethez kaptam, hogy azonnal nekiálltam felpakolni az új fejezetet! Remélem, hogy vannak, akik érdeklődnek utána és bele-bele olvasgatnak néhány részbe!

Nagyon szépen köszönöm még egyszer!

Nadia xoxo

    Akaratlanul is, de ijedten megremegtek a végtagjaim, amikor belenéztem Louis Tomlinson búskomor kékeszöld szemeibe. A látottakra régi emlékek áradata zúdult a tudatalattimra és a bensőmre, aminek hatására azon nyomban fájdalmasan összefacsarodott a szívem. Kapkodva vettem a levegőt, hiszen úgy éreztem, mintha egy régebben összevarrt sebből szaggatnánk ki a varratokat, miközben a mellkasomban lévő jellegzetes szorító érzés vérszívó ragadozóként telepedett megint a mellkasomra. A srác látványára nyomban könnyek szöktek a szemembe, aminek következtében labilissá kezdett válni az egyensúlyérzékem.
   Egy pillanatnyi hatásszünetet követően egy gyors elhatározásból egyszerűen bevágtam előtte az ajtót, megelőzve, hogy bármit is ki tudjon préselni magából.
- Sophie, kérlek, engedj be! Csak engedd meg, hogy magyarázzam- könyörgött meggyötörten az ajtó mögött álló személy, mire a kellemes hangszíne hallatán összeszorított ajkakkal próbáltam megelőzni, hogy megint hangos zokogásban törjek ki. Hiába próbáltam szólásra ösztönözni magamat, csak zihálva hápogtam, miközben remegő ajkakkal próbáltam kibökni a nyelvem hegyén lévő keserves mondandómat. Szívem szerint legszívesebben feltéptem volna az ajtót, hogy behúzzak egyet annak a fiúnak, akit anno még életem szerelmének bélyegeztem, mára azonban már csak egy kegyetlen seggfejt látok a személyében.
   Mivel életemben nem sok romantikus drámát néztem meg a televízióban, össze voltam zavarodva a helyzetem értékelését illetően. Könnyezve bámultam a fa bejáratot, miközben az alsó ajkamat rágcsálva próbáltam elhatározni magamat, hiszen nem hallottam távolodó lépteket, így biztosra vettem, hogy sajnálatos módon még mindig kettesben vagyunk.
   Az igazat megvallva, úgy éreztem, mintha nem is lenne köztünk semmi. A szituációból adódóan olyan érzés kerített hatalmába, mintha egymással szembe állnánk egy teljesen átlagos napon. A lelkem legsötétebb kis zugában azonban teljesen tisztában voltam vele, hogy jelenleg nem csak egy ajtó választ el mindet egymástól. Mintha én a szakadék egyik szélén toporognék, míg ő a másikon.
   Kimérhetetlen az a tudatbeli távolság, ami kettőnk között van - Könyörgök Soph, csak beszéljük meg! Bocsáss meg, nem akartam, hogy ez az egész így végződjön… én nem ezt akartam…

   Fájdalmasan hunytam le a könnytől csillogó szememet, miközben sietősen a számra tapasztottam a tenyeremet, nehogy bármiféle olyan hangot adjak ki magamból, amiből arra következtethet, hogy még mindig itt vagyok és elkeseredetten hallgatom, amit mond. Hallottam, ahogyan nyögvenyelősen felsóhajt a verandán, mire reszketve nyeltem egy nagyot. Végül fejcsóválva hátráltam el az ajtótól, miközben szepegve a lépcső felé vettem az irányt, hiszen biztos voltam benne, hogy nem akarom tudni, hogy mégis milyen tervei voltak velem kapcsolatban.
   Felérve a szobámba igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, hiszen biztosra vettem, hogy ha Tomlinson végül ráébred, hogy történetesen nem is vagyok a közelében, akkor fogja magát és csalódottan hazamegy. Ugyan nem ismertem őt olyan régóta, de mertem remélni, hogy nem olyan kitartó, hogy estig itt szobrozzon, hiszen az édesapám gondolkodás nélkül kitessékelné a telkünkről, ha meglátná. Mondjuk mivel egy elkényeztetett sztárról beszélünk, végül sikerült lehiggadnom annyira, hogy ezt kikövetkeztessem. Szerény véleményem szerint rendkívül kicsi az esélye annak, hogy tovább próbálna a lelkemre beszélni, amikor a lányok szinte sorba állnak az ajtaja előtt. Számára nem érek pár percnél többet… bár lehet, hogy még ezzel is sokat mondtam.
   Egy percnyi néma csendben élveztem, ahogyan a nyitott ablakon beáramló szélfuvallat lehűti a kipirosodott arcomat, majd bementem a fürdőszobámba, hogy lemossam a könnyeimet. Miután sietősen megtöröltem az arcomat, megpróbáltam kiverni a fejemből az elmúlt egy perc történéseit, de sajnos mindezt eredménytelenül. Úgy éreztem mintha az a fal, amit a napokban megpróbáltam magam köré építeni, porig le lett rombolva ebben az öt percben. Elzárkóztam mindentől és mindenkitől, azonban az érzéseimet nem sikerült makulátlanul eltemetnem magamban.
   Mikor végeztem, már éppen azon voltam, hogy vászonra vetem a bennem tomboló szomorúságot, amikor szembe kerültem az előbb látott sráccal. Ahogyan összetalálkozott a tekintetünk egy velőtrázót sikítottam, mintha csak szellemet látnék, bár ez sokkalta rosszabb volt annál.

- Jesszusom, te meg, hogy a fészkes fenébe jöttél be?

- Nyitva volt az ablakod- vonta meg a vállát zavartan, miközben zavartan végigmért engem a gyönyörű szemeivel. Tartózkodó félelemmel figyeltem, ahogyan lassú mozdulatokkal közelebb araszol hozzám, mintha csak egy űzött vad lennék, aki a legapróbb neszre is fejveszetten elrohan.
   Elnyílt ajkakkal hátráltam előle, miközben remegő hangon kinyögtem.

- Kérlek, menj el…

- Nem mehetek el csak úgy Soph!- rázta meg a fejét halkan dünnyögve.
   Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit. Fájt a fejem és zúgott a fülem a cselekmények forgatagában, de egyszerűen nem tudtam belekezdeni az elkerülhetetlenbe. Szipogva hajoltam el előle, amikor kedveskedve ki akarta söpörni az arcomba lógó hajamat, miközben félszegen rápillantottam a szemem sarkából.

- Mit akarsz tőlem?- suttogtam az arcomat törölgetve, mert az igazat megvallva, valahogy a történtek után is megnyugtatott az egykori hazug szerelmem jelenléte. Akárhogy is gyűlöltem, a szívem egyik elrejtett kis zugában még mindig gyengéden éreztem iránta.
   Meglepetésként ért, hogy a kérdésemre nem tudott válaszolni. Remegve figyeltem, ahogyan szégyenkezve szólásra nyitja a tökéletes ívű ajkait, mégsem jött ki rajta hang, hiába futott neki többször is a magyarázkodásba. Annak ellenére, hogy igyekeztem minél inkább megütni az elutasító tekintetemet, valahogy mégis érdekelt, hogy milyen begyakorolt beszédet készül ledarálni nekem, abban a reményben, hogy ez majd felmenti őt a tettei alól. A hátrálásom közepette a csípőm hamarosan nekiütközött az íróasztalom sarkának, mire majrézva kaptam oda a tekintetemet, a szánalmas viselkedésem láttán azonban az engem mustráló fiú is kissé felbátorodott.

- Sophie én… nagyon sajnálom, amit tettem! Idióta voltam- pillantott rám bűntudattól csillogó szemekkel, mire egy gyötrelmes sóhaj kíséretében lesütöttem a szememet, mégis igyekeztem úgy tűnni, mintha minden egyes szava teljesen hidegen hagyna.

- Ja, tényleg az voltál és vagy!

- Tudom, hogy képtelen lennék kimagyarázni a tettemet, de egyszerűen nem tudlak elfelejteni-  motyogta szomorúan mire döbbenten felhorkantam, hitetlenségemben még a szememet is megforgattam, hiszen ilyen béna mentséget még életemben nem hallottam senkitől!
   Valahogy biztosabb lettem a saját érzéketlen bosszúvágyamban, ahogyan néztem miként veti szét az idegesség az előttem álló fiút. Tudtam, hogy az eddig elnyomott indulatok előtörni készülnek belőlem, hiszen a napok folyamán mindig dühös megnyilvánulást visszaszívtam.

- Hát ez elég kellemetlen, főleg ha azt nézzük, hogy barátnőd van!

- Sophie én szakítottam Eleanorral, ha ez vigasztal- jegyezte meg szorongva mire mérgesen ökölbe szorítottam a kezemet, ahogyan visszaemlékeztem arra a gyönyörű lányra, akit a dedikáláson láttam. A tettem eredményeként körmeim fájdalmasan vájnak bele a tenyerembe, de kivételesen csak arra volt szükségem, hogy kiéljem a haragomat.

- Ez egyáltalán nem vigasztal Tomlinson!- köptem a szavakat feszülten.

- Hidd el, én mindent mérhetetlenül sajnálok! Esküszöm, ha visszapörgethetném az időt, csakis az igazat mondanám neked… Sophie én tényleg őszintén kedvellek téged, és nem szeretném, ha az ismeretségünk az én meggondolatlanságom miatt megszakadna! Kérlek, adj nekem még egy esélyt- motyogta megsemmisülten, mire én fejcsóválva nyeltem egy nagyot.

- Az emberek nem változnak Louis- jelentettem ki zord hangnemben, mire mindketten mély hallgatásba burkolóztunk, én a padlót bámulva Louis pedig az arcomat.
   Annyi mindent szerettem volna mondani neki…
   Legbelül el akartam mondani, hogy mennyit szenvedtem a szerelem miatt, és hogy miért nem lehetek a barátnője. Gondolatban rá akartam zúdítani minden fájdalmamat, amit okozott nekem és a képébe vágni, hogy gyűlölöm őt, és hogy takarodjon a közelemből, azonban egyszerűen képtelen voltam megtenni. Lelkiekben még hőn szeretett érzések uralkodtak bennem, amik azt súgták, hogy bocsássak meg neki mindenért, amit tett, bár a mi családunkban ez a gesztus nem kifejezetten volt divatos húzás. Teljesen úgy érzem, mintha a szó szoros értelmében darabokra szaggatta volna a szívemet, mint egy rongybabát, amit nagy nehézségek árán ugyan összevarr az idő, de már sosem lesz ugyanolyan, mint régen. Egy szó, mint száz: Képtelen vagyok szeretni, mégis vágyakozok.
   Ki akartam önteni a lelkemet a félelmimről, hogy tartok tőle, hogy örökre egyedül maradok. Félek, hogy szingliként fognak engem eltemetni, hogy kénytelen leszek magányosan leélni a szánalmas kis életemet. El akartam neki mesélni, hogy esténként mindig a nagy Ő-ről álmodozok, hátha egyszer váratlanul felbukkan az életemben és kiment engem onnan, ahova kerültem.
   Egy barátot szerettem volna, aki feltétel nélkül szeret engem; aki érzelemteljesen átölel, ha félek; megcsókol, ha arra van szükségem és kedves szavak millióit duruzsolja a fülembe, hogy álomba ringasson. Szükségem volt valakire, aki elhalmoz bókokkal, puszikkal és szeretettel. Egy szerelmetes férfit szerettem volna az oldalamra, akivel kéz a kézben sétálhatok az utcán, aki elvinne a kedvenc helyeimre és heccelődésből a hajammal játszadozna, amikor kettesben vagyunk.
   Olyasvalakit akartam, aki nem ver át, és akinek tényleg én vagyok az egyetlen.
   De ezek nem is számítanak annyira: csak egy fiút szerettem volna, aki törődik velem!
   A hosszadalmas csönd után - ami gondolom a beszédem utáni hatásszünet lehetett - végül kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet, hogy kicsikarjak valami reakciót a mellettem ülő srácból, várva, hogy értsen velem egyet, mondjon ellent, vagy legalább pislantson egyet! Azonban mivel nem volt hajlandó semmiféle visszahatást gyakorolni a feszült jómagamra, egy hirtelen elgondolásból szólásra nyitottam a számat és merengő tekintettel figyeltem minden rezdülését, ahogyan a mondandómra vár…

- Rendben, lehet, hogy én fújom fel nagyon a dolgot- néztem vissza rá újból mire felderült az arca, de én felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy még nem fejeztem be, az agyam egyik nem létezőnek hitt zugában mégis együtt éreztem vele. Ismertem azt a kétségbeejtő izgatottságot, amikor csak reménykedni tudsz, valahol azonban mégis tudod, hogy reménytelen, és csak az égi jelre vársz, ami megmondja, hogy mi legyen a folytatás.
   Ennek értelmében kissé szelídebb hangon folytattam - Talán meg is bocsátok mindenért, amit tettél vagy mondtál, de semmilyen módon nem leszel több egy kedves ismerősnél!

- De én az előbb mondtam, hogy szeretlek- jegyezte meg értetlenkedve mire türelmetlenül égnek emeltem a tekintetemet, bár gondoltam, hogy először nem fogja megérteni az fejtegetésemet, de gondolhatta volna, hogy ez nekem nem elég.
   Miből gondolja, hogy a szeretetével mindenben kárpótolni tud a dolgokért?

- Lehet, hogy így érzel, az én érzelmeim azonban ennek a szöges ellentéte- mondtam keményen hangsúlyozva a mondatot, mire újonnan is csak értetlenkedve nézett rám.
   Kár, hogy nem lát bele a lelkembe, mert akkor pontosan értené, hogy miről is beszélek, és akkor láthatná, vagyis jobban mondva érezhetné, amin keresztül mentem, de így kívülállóként talán én sem érteném, ha más mesélné el- Igen, előfordulhat, hogy szerelmes voltam, de nem Louis Tomlinsonba, hanem Erik Williamsbe szerettem bele, mert ő tagadhatatlanul más ember volt, mint aki most vagy!

- De hát az is én voltam, egy és ugyanaz az ember- túrt bele a hajába tehetetlenül mire én halványan elmosolyodtam.

- Jogos az érvelésed, de csak valamilyen szintig, hiszen te is tudod, hogy csak kitaláltad őt! Az nem te voltál, hanem egy olyan srác, aki lenni szerettél volna, ha anno nem a hírnév rögös útjára léptél volna. Tudod Louis, Erikkel egy hullámhosszon voltunk. Igaz, nem volt bennünk sok közös, de ő megértett engem, aminek következtében sikerült kivívnia a bizalmamat! Ezzel szemben Louis Tomlinson egy elérhetetlen híres énekes egy bandából, akit minden lány imád az egész világon. Megbocsátok neked és maradjunk csak távoli ismerősök, mert Louist nem érdemlem meg, Erik pedig nem létezik számomra…

   És tényleg így éreztem. Louis elérhetetlen.  Amit mindennél és mindenkinél jobban szerettem volna itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, csak annyit kellett volna tennem, hogy feltételek nélkül megbocsátok az előttem álló fiúnak és hagynám, hogy minden pontosan úgy történjen, mint a kellemetlen affér előtt, amikor lelepleztem a kettős személyiségét. Azonban most, ahogyan végigpillantok az egykori szívszerelmemen, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az életem szövetét eddig a visszájáról szőtték volna tovább. A tökéletes és gazdag Louis Tomlinson nem választhat egy ilyen problémás barátnőt, mert a rajongói biztosan nem törődnének bele, hogy egy olyan szürke egeret választ, mint amilyen szerény személyem volt. Ezzel a megfontolt lépéssel pedig nemcsak saját magamat óvom meg a további fájdalmaktól, hanem őt is.
   Ez a helyes cselekedet Sophia… ennek így kell lennie!
   Louis keseregve sóhajtott fel, miután befejeztem a mondandómat aminek következtében bepillantást nyerhetett az én szemszögembe.

- Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani- nevetett fel kínjában.

- Ezt, hogy érted?

- Tudod Sophie, mikor először találkoztam Eleanorral és megkértem, hogy legyen a barátnőm, akkor ő is pont ugyanezt mondta nekem! Őt is olyan kétségek gyötörték, amelyek arra késztették, hogy elhiggye azt a marhaságot, miszerint „nem érdemli meg” hogy egy hírességgel randizzon, mert tartott az emberek reakciójától. Innen tudom, hogy fölösleges lenne téged gyötörnöm, amikor tudom, hogy a válaszod úgysem fog megváltozni. Sajnos ez a learatott babérjaim ára- vakarta meg a fejét kínosan, mire sokatmondóan felvontam a szemöldökömet.
   De hát ez teljesen egyértelmű visszahatás egy nőtől, nem? Bármelyik topmodell a fél lábát odaadná csak, hogy Louis Tomlinson barátnője lehessen! Ha a gyönyörű és megnyerő Eleanor így érezte magát a nyomás alatt, akkor én mit is várhatnék?

- Szerintem zárjuk le a közös múltunkat és mindketten lépjünk tovább- tanácsoltam jelentőségteljesen, mire Louis vegyes érzelmek elegyével fordította felém a meggyötört arcát, amely láttán szívem szerint legszívesebben cirógatva megvigasztaltam volna, de szerencsére sikerült leküzdenem magamban ezt a késztetést. Láttam rajta, hogy csalódott és szomorú, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még!

- Hát, ha te így akarod…

- Nem én akarom így Louis, de hidd el, mindkettőnknek a javát szolgálja ez a döntés- sütöttem le a szememet kissé félénken, végül azonban merengve felpillantottam az arcára, hogy utoljára elmerülhessek a gyönyörű kékeszöld szemeinek a látványában.
   Éreztem, hogy most megszakad valami, amit régen állandónak gondoltam kettőnk között, azonban azzal teljesen tisztában voltam, hogy az érzéseim semmilyen tekintetben nem fognak megváltozni. Ő volt az egyetlen, aki valami úton-módon kiérdemelte a szerelmemet és továbbra is kegyetlenül birtokolja a szívemet, ezt azonban már soha többet nem fogok tudni visszaszerezni tőle, hiszen a lelkem egy része mindig is az övé fog maradni. Talán most hibát követek el azzal, hogy visszautasítottam őt, de a hatodik érzékem eddig soha sem csapott be. Egyszer lehet, hogy meg fogom bánni, de ma örülök, hogy így lett vége.
   Én pedig így jártam Louis Tomlinsonnal…