Chapter Fourteen

The Passage of Time

Dear Readers!

Remélem mindenkinek kellemesen teltek a sulis napok és ezúttal szeretnék minden egyes erre járónak kellemes nyári szünetet kívánni, sok pihenéssel és szórakozással! Meg szeretném köszönni az előző fejezethez érkezett kommentet annak a kedves olvasómnak aki írt nekem pár sort! Nagyon szépen köszönöm és remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszésedet ahogyan remélem másoknak is! Kérlek komizzatok mert minden bloggernek és bloggerinának az a legszebb meglepetés :)

Jó olvasást, és még egyszer mindenkinek kellemes szünetet!

Nadia xoxo

   Miután Susan feladta, hogy akármit is kiszedjen belőlem, végre valahára felsegített az emeletre, ahol birtokba vehettem a saját területemet. Természetesen tudtam, hogy ettől még nem fogja feladni, hiszen ilyen elkeseredettnek még sem én, sem a családom nem látott engem. Utoljára csak akkor hagytam, hogy így eltörjön a mécses, amikor az anyukámat eltemettük. A mostohaanyám biztosan majd Leah-t fogja kifaggatni a történtekről, aki jó kislány lévén mindent el fog mondani neki. Ebben teljesen biztos voltam, hiszen köztük nagyon jó az a bizonyos anya-lánya kapcsolat, amit mindig is irigyeltem tőlük. Azonban ez most nem foglalkoztatott annyira, mint általában… valahogy most minden olyan fájdalmas és üres.
   Gyötrelmekkel küszködve dőltem le az ágyra, majd a fejemet a virágmintás párnámba temettem és úgy zokogtam tovább.  Mivel még mindig lankadatlanul könnyeztem, úgy tűnt, hogy a sírótartályom kimeríthetetlen készlettel rendelkezik. Igyekeztem olyan kicsire összehúzni magamat, hogy a mennyországban lévő édesanyám semmiképpen se láthasson meg, hiszen nem akartam, hogy az én meggondolatlan cselekedeteim miatt most ő is letargiába zuhanjon.
   Az igazat megvallva, nem is vártam magamtól mást. Olyan ostobának és naivnak érzem magamat a történtek után, hogy szívem szerint legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá! Ennek értelmében, amit a földszinten mondtam, azt tényleg szívből mondtam. Egyszerűen rühelltem ezt a szemét Louis Tomlinsont, aki hamis reményeket ébresztett bennem és úgy gondolta, hogy velem simán csalhatja a gyanútlan barátnőjét. Égett az arcom a kellemetlenségtől, ha csak belegondoltam, hogy egy értéktelen cafka is lehettem volna, akivel érzelmek nélkül is el lehet játszadozni.
   Ezek fényében olyan mérhetetlen fájdalom telepedett a szívemre, amit szavakkal nem is tudtam volna leírni. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy tőrt döftek volna a mellkasomban és ráadásnak még jól meg is forgatták volna benne, ezzel tovább kínozva a bensőmet. A bennem dúló gyötrelem nem sok jót ígérve fekete felhőként homályosítja el az életem egét, eltakarva a fénylő és boldogságot nyújtó napot, amelyet egykor az édesanyám jelentett.
   Már fájt a mellkasom a sok sírástól, a legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy az én Erik Williamsem soha többet nem fog elém jönni a kávézóhoz a nevetséges napszemüveg- kapucni összeállításában, amit annak ellenére, hogy kifejezetten idegesített, mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Nem fog többet rám mosolyogni azzal az aranyos félmosolyával, amit annyira szerettem látni a kellemes babaarcán. Többet nem fogja átlépni a lakásunk ajtaját, hogy aztán vegyes érzelmek egyvelegével megérintsen, amelyekbe mindig bénán belepirultam.   Bevallom, bármit megadnék azért, ha nem létezne semmilyen Louis Tomlinson csak az az Erik Williams, akivel akár a jövőmet is el tudtam képzelni. Azt a fiút szerettem volna, aki bombabiztosan egyedülálló, aki engem szeret, és aki holnapután ott várna engem a kávézó előtt a megbeszélt időpontban.
   Akibe én visszavonhatatlanul beleszerettem, azt eltiporta a hazugság árnya és egy idegen srác, akinek a becses neve nem más, mint Louis Tomlinson. Akibe szerelmes voltam, nem létezik, csak egy kitaláció volt egy olyan ember fejében, aki soha nem lehet az enyém. Már csak úgy láthatom az egykori szerelmemet, mint a One Direction egyik közismert énekese. Ő mindig is egy tökéletes és csodálatos híresség volt, akiért minden lány odavan. Egy magamfajta lány soha nem tudná elnyerni egy olyan kifogástalan srácnak a szívét, tehát jobbnak láttam, ha inkább kivonom magamat a forgalomból. Örökre. Kár is hamis sanszokat feldobnom magamban.
   Jó lenne, ha az egészet olyan egyszerűen el tudnám felejteni, mint egy rossz álmot.
   Lehunyom a szemeimet, elszámolok magamban tízig, másnap reggel pedig már mosolyogva mustrálom magamat a tükörben, hogy micsoda egy félelmetes rémálom volt!
   Bárcsak így járhatnék el!
   Azonban az az eset túlságosan nagy nyomott hagyott a lelkemben. Ugyan még esélyem sem volt beletörődni, mégis biztosra vettem, hogy ez az emlék életem végéig kísérteni fog engem. Megváltoztatott engem, hiszen ennek hatására ráébredtem, milyen szerelmesnek lenni, végül pedig, hogy milyen érzés, amikor másodszor is elhagynak, hiszen a történtek kicsit emlékeztettek azokra a napokra, amikor elvesztettem az édesanyámat. Tudom, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha megpróbálnék továbblépni… azonban mivel egy nappal ezelőtt még életem szerelmének éreztem ezt a srácot, aki ma becsapott, eltiport és összetört, biztosra vettem, hogy ez nem lesz egy fáklyásmenet! Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondok, de egyszerűen gyűlölöm, hogy szeretem!

   Nagy békességemre most senki sem merészkedett be a szobámba, kivételesen még Leah is békén hagyott, aki általánosságban azonnal bejött volna a lelkemet ápolgatni. Kedvetlenül gördültem át a hátamra, miközben a mennyezetet bámulva hagytam, hogy a kövér könnycseppjeim olyan könnyedén gördüljenek le az arcomon, mintha korcsolyapályán lennének.
   Még körülbelül sem tudtam volna megmondani, hogy meddig sírhattam, mert a könnyeim fátyola mögül nem láttam semmit, ahogy pedig besötétedett gyenge voltam villany felkapcsolni. Mondhatni, már arra sem emlékeztem, hogy mikor zuhantam öntudatlanságba, azonban még az alvás sem nyomta el teljesen a fájdalmamat. Mintha érzéstelenítettek volna.
   Aludtam, mégis fájt...

×××

   Mikor felébredtem láttam, hogy reggel hatot mutat az óra, amin már meg sem lepődtem, hiszen az utóbbi időben teljesen elvesztettem az időérzékemet. Teljesen össze voltam zavarodva, ennek értelmében reális volt a reakcióm, miszerint kótyagos fejjel ültem fel a ráncos takaróm alól. Álmosan kezdtem el ütögetni a falat, abban a reményben, hogy a zsibbadt kezem egyszer úgyis rá fog ütni a villanykapcsolóra. Amikor fény gyúlt a szobámban, hunyorogva felsóhajtottam, majd fogtam magamat és fanyar arccal kikászálódtam az ágyból. Mikor félig-meddig sikeresen felálltam, lekullogtam a lépcsőn, hátha történt valami olyasmi, amiről mindenképpen tudnom kéne. Például harmadik világháború, zombi apokalipszis, vagy valami ehhez hasonló "elengedhetetlen" sztori.
   Leérve, nagy meghökkenésemre apámat pillantottam meg a nappaliban. Tényleg meglepődtem mivel apám - már ahogy eddig ismertem - nem nagyon szeret korán kelni, így nem kifejezetten értettem, hogy ő miért nem pihen. Miközben elmerengtem ezen a roppantul fontos tényen, az emlegetett személy lassan rám emelte a tekintetét, majd reflexszerűen végigmért.
   Úgy tűnt, mintha aggodalomtól csillogna így a szeme…

- Meddig aludtam?- kérdeztem rekedtes hangon, miközben egy gyors mozdulattal megdörzsöltem a szemeimet, mire apám unottan megforgatta a szemeit.
   Úgy csinált, mintha csak szívességet tenne azzal, hogy rápillant a karórájára.

- Átaludtál egy egész napot, Sophia- dörmögte kedvetlenül, ezzel is félbe szakítva a gondolatmenetemet, mire köszönetképpen sietősen biccentettem egyet, többre azonban nem futotta. Ezek után lomha léptekkel botorkáltam vissza az emeletre. Fájt, hogy apám félvállról veszi a szenvedésemet, de legalább megtudtam, hogy milyen nap van ma.
   A szobámban újra az ágyara dőltem és hagytam, hogy megint legyűrjön a kegyes fáradtság.

×××
Pár nap múlva

   A sírós szememet törölgetve álltam a tükröm előtt, miközben a kócos gesztenyebarna hajzuhatagomat fésülgettem egy meglehetősen rossz állapotú fésűvel. Már lassan egy hete, hogy megtudtam Erikről - vagyis, jobban mondva, Louisról - az igazat, de még mindig mérgezett tüskeként sanyargatta ez a gondolat szívemet. Nem hagyott nyugodni a srác emléke, egyszerűen valahogy sosem tudtam elterelni róla a gondolataimat, pedig nagyon is szerettem volna.
   Magamat ismerve még egy ideig dagonyázok majd az önsajnálatban.
   Susannek már újból dolgozni kell járnia, Leah-nek is véget ért a tavaszi szünet a gimiben, apám pedig szokása szerint most is keményen dolgozott reggeltől estig. A könyörtelen édesapámon kívül mindkét családtagom feszülten csillogó szemekkel hagyott otthon egyedül, hiszen nem bíztak bennem annyira, hogy elhiggyék a hangulatomról alkotott hazugságaimat, amelyekben nem győztem elégszer elmondani nekik, hogy lassan már egyre jobban leszek. Állhatatos türelemmel biztattam őket, hogy a távollétükben minden rendben lesz velem.  Azonban negatívum volt a dologban, hogy apám nem volt hajlandó magántanárt hívni, amíg ilyen rossz állapotban vagyok. Eleinte még abban a tévhitben ringattam magamat, hogy egy kicsit ő is a szívén viseli a lelkiállapotomat, de természetesen nem is hazudtolta meg magát, mert rögtön hozzá is tette, hogy felesleges lenne fizetni, ha amúgy is folyamatosan bőgök. Éljen a szerető család!
   Ezek fényében a mai nap is úgy indult, hogy mindhárman elmentek otthonról, nekem pedig meghagyták, hogy nélkülük nem mehetek el sehova. A mostohaanyám leszervezte Hannah néninél, hogy egy ideig ne kelljen dolgoznom, így én tehetetlenül üldögéltem otthon. Unalmamban hol a tavalyi tankönyveimet néztem át, hol pedig merev pókerarccal bámultam ki az ablakon. Hamarosan azonban elhatároztam, hogy talpra fogok állni, hiszen valami oknál fogva szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy ez így nem mehet tovább!
   El tudtam képzelni, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek mindenki szemében, ahogyan maga alá gyűrnek a problémáim. Fogadok, hogy egy lány sem szenvedett még ennyit egy egyszerű szerelmi bánat miatt! Nekem is meg kéne tanulnom továbblépni, amit már annyiszor mondtak nekem anya halálakor is. "Ne gondolj rá és túl leszel rajta… biztosan minden rendben lesz, csak próbálj meg megnyugodni és foglald le a gondolataidat!''- mondogatta mindig mindenki a számukra igen kézenfekvő utasítást, amit mindig szipogva próbáltam megfogadni. Persze az események forgatagában megtanultam, hogy könnyű az ilyet mondani, azonban ha belecsöppensz a szenvedések tengerébe, akkor ott biztosan belefulladsz. Nincs menekvés, amikor legyűrnek a gondolataid és nem tudsz szabadulni az emléktől...
   De tudtam, hogy most már erősnek kéne lennem. Nekem kéne a legjobban tudnom, hogy hogyan is kéne túltenni magadat az efféle szenvedéseken, hiszen én már sok pofont kaptam az élettől, amikkel már éppen ideje lenne megbékélnem.

   Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a konyhaasztalnál ülve törögettem magamnak a sorokat egy nagy tábla csokoládéból, amikor csöngettek az ajtón. Akaratlanul is, de boldogság öntötte el a lelkemet a megnyugtató hang hallatán, hiszen ez csakis azt jelenthette, hogy most végre nem leszek kettesben a kezemben tartott édességgel, hanem valahára beszélgethetek is valakivel.
   Sietősen felemelkedtem az ülőhelyemről, hiszen ekkor még reménykedtem benne, hogy Hannah néni lesz az, aki anno megígérte, hogy át fog jönni hozzánk trécselni. Ezért is szeretem annyira a keresztanyukámat… Ő mindig segített, ha bajban voltam, azonban ő is tud kislányként viselkedni. Nála jobb társaságot ilyen ítéletidőben nem is tudnék elképzelni!  Örültem, mert mát hiányzott a lányos pletyizés így mosolyogva mohón nyitottam ajtót.
   Azonban az ajtóban álló személy láttán nyomban lehervadt az arcomról a mosoly…