Chapter Sixteen

Advices

Dear Sweethearts!
Egyszerűen imádlak titeket lányok! Annyira örültem az előző fejezethez érkezett kommenteknek, hogy meghatottan bámultam a monitort! Nagyon jól esett olvasgatni a gondolataitoket és remélem továbbra is így lesz <3 Remélem ez a rész is elnyeri majd egy kicsit a tetszéseteket! :)

Jó olvasást!

Nadia

   Azt a szívszorító érzést, amikor Sophie semleges pókerarccal becsukta mögöttem az ajtót még a legutálatosabb ellenségeimnek sem kívánnám, hiszen olyan mérhetetlen elkeseredettség vette át a helyét a megingathatatlannak hitt tudatomban, amelyet szemmel aligha képes lettem volna felfogni… ezért inkább a füleimre hagyatkoztam a szituáció értékelését illetően.
   Hihetetlen, hogy az ember mennyi mindent kihall egyetlen egy kis csattanásból. Szomorúság. Csalódottság. Magány. Én legalábbis ezt vettem ki abból a nyikorgó elutasításból, amit a házban lévő lány intézett hozzám. Elszorult a torkom, ha csak végigfuttattam az agyamon azt az eszmefuttatást, hogy talán most utoljára állok ezen az utcán, ilyen közel a Kennedy házhoz. A jelek szerint többet nem láthatom Sophie szemkápráztató mosolyát, nem hallhatom a csilingelő nevetését és nem érezhetem a liliomhoz hasonló illatát. Fájt erre gondolni, de a cselekmények forgatagában hamarosan hozzá kell szoknom ezekhez a dolgokhoz.
   Nem engem szeret, hanem azt a valakit, aki lenni szerettem volna számára. Hatalmas hiba volt nem önmagamat adni, mert ezzel a húzással ismeretlenné váltam számára. Ennek értelmében teljesen tisztában voltam vele, hogy amit Soph mondott a barátságunkról, még ő maga sem gondolta komolyan! Én mindent megtettem, hogy megtörténjen a lehetetlen, de úgy látszik, hogy ez mégsem volt elég neki. Nem voltam elég neki. Csak a saját lelkivilágát akarta megnyugtatni vele, amikor kijelentette, hogy ugyan köztünk mindennek vége, ennek ellenére lehetünk szimpla ismerősök. Ennek körülbelül annyi értelme volt, mint bemenni egy gyorsétterembe csak azért, hogy „egészséges” salátát ehess - tehát maga a nagybetűs Hülyeség!
   Ilyen gondolatokkal csörögtem rá Paulra a "távbeszélő" mobiltelefonom segítségével, mondva, hogy jöjjön elém ugyanoda ahova eddig…

   Bevallom, nem most először próbáltam Sophie közelébe férkőzni.
   Eddig akárhányszor próbálkoztam, mindig a legváratlanabb helyzetben vágták a képembe a bejárati ajtót! Legutóbb tegnap voltam itt, akkor is direkt a nap vége felé, hiszen tudtam, hogy ilyenkor Soph már végzett a munkával és biztosan otthon van, azonban a szülei még munkában vannak. Akkor este betanult szöveggel érkeztem, azonban ahogyan bekopogtam az ajtón, egy alacsony, ámde annál szemrevalóbb kislány nyitott nekem ajtót, akinek a személyében a Kennedy család kisebbik gyermekét sejtettem. Már éppen azon voltam, hogy udvariasan bekéredzkedek, azonban ahogyan összetalálkozott a tekintetem a kellemes arcvonásokkal megáldott lánnyal, Leah egy laza szemforgatás kíséretében bevágta előttem a faajtót. Nem mondom, ezzel jól felcsűrte az idegeimet, de az igazat megvallva nem ért túl meglepetten a dolog, hiszen számítottam rá, hogy nem lesz éppen kellemes fáklyásmenet ez a békülős állapot.
   Fújtatva álltam meg a sarkon és vártam Pault, aki az ígéretének megfelelően hamarosan meg is érkezett, elérve, hogy ne csalódjak benne. Miután bedobtam magamat mellé, ő csak egy merev pillantással illetett, aminek következtében biztosan láthatta rajtam, hogy most nem vagyok kifejezetten beszédes kedvemben, mert szerencsére nem is szólt hozzám, amiért így utólag nagyon hálás voltam neki! Amikor leparkolt a házunk előtt, biztatóan megveregette a vállamat, amivel egyben el is búcsúzott tőlem. Én dörmögve megköszöntem neki a segítségét, majd unottan besétáltam a közös kecónkba a srácokkal, akik most sem leptek meg engem. Ugyanazt csinálták, mint minden hétköznap, amely abból állt nappaliban ülve vakulták a televíziót.
   Fanyar hangulatban huppantam le melléjük.

- Minden oké Lou?- kérdezte összevont szemöldökkel Liam, amikor észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. A szemek kereszttüzében csak összeszorított szájjal legyintettem egyet, hátradőltem a díványon és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb arcot varázsolni magamra.
   A zord tekintetem láttán Niall együttérzően rám vigyorgott, de elhatároztam, hogy lehetnek akármilyen klassz haverok, nem fogom minden apró-cseprő dolog kapcsán igénybe venni a figyelmüket és a türelmüket, hiszen nagyfiú lévén egyedül is meg tudom oldani a gondjaimat…

- Ha segíthetünk, csak szólj!

- Kösz skacok, de ez már lefutott meccs- dörmögtem kedvetlenül.

- Szóval beszéltél a bigével?- kérdezte Zayn sokatmondóan, mire akaratlanul is, de hunyorogva fordítottam felé az arcomat, hiszen idegesített, hogy a bandatársam még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy megjegyezze a lány nevét!

- Zayn, a „bige” neve Sophie- rajzoltam ingerülten macskakörmöket a levegőbe, mire ő szemforgatva legyintett egyet- Amúgy meg igen, beszéltem vele…

- Akkor mi a baj? Elmondtad neki, hogy sajnálod, meg nyálasan bevallottad neki az érzéseidet. Ez esetben nem értem, hogy mi a bökkenő, hiszen a nők mindig az érzékeny pasikra buknak- értetlenkedett Harry, lazán felém fordítva a fejét, a kíváncsi tekintetük láttán azonban szívem szerint legszívesebben falba vertem volna a fejemet.

- Kérlek szépen, az itt a baj, hogy Soph teljes lelki nyugalommal közölte velem, hogy nem szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni velem, aztán pedig szépen szólva, ugyan burkoltam, de elküldött engem a francba!

- Miért, a helyében mindent sec-perc alatt megbocsátottál volna?- csóválta meg a fejét, jelentőségteljes szemeket meresztve rám Liam, miközben vállvonogatva hátradőlt az ülőhelyén- Azért lásd be Tommo, ezt jól elcseszted…

- Már megbocsáss P, de igazából megbocsátott nekem, de kikötötte, hogy csak barátok lehetünk!

- Barátom, te tényleg akkora címeres ökör vagy, mint amekkorának mutatod magadat! Inkább tennél valamit ahelyett, hogy itt óbégatsz és a célmezőnyben feladod a küzdelmet- pofozgatta meg az arcomat mosolyogva Harry, mire kérdőn összeráncoltam a homlokomat, hiszen tippem sem volt, hogy mégis mit akart elérni az előbbi mozdulatával.
   A göndör bandatársam segélykérően nézett körbe az értetlenkedő arckifejezésem láttán, mintha valami értetlen hülyével lenne dolga a személyemben, aminek hatására a többiek szórakozottan felröhögtek, ez a helyzet azonban nem kimondottan nyerte el a tetszésemet.

- Ezt most, hogy érted?

- Hódítsd meg haver! Nehogy már azt mond, hogy soha többet nem kerested volna meg, csak azért mert ő úgy gondolja, hogy nektek nincs jövőtök?- mondta a másik oldalamon bízhatóan Niall, miközben a többiek egyetértően bólintottak egyet.

- Nekem van barátnőm Louis, szóval tudom, hogy a csajok mindig elvárják, hogy fussunk utánuk és szerintem ez a Sophie is egy ilyen típusú csaj- hahotázott poénkodva Liam, mire akaratlanul is, de halvány félmosolyra húztam a számat, mivel ezzel eddig is tisztában voltam, na meg persze egyet is értettem vele, bát még most sem nagyon kapizsgáltam, hogy történetesen mit kéne tennem.

- Ez mind szép és jó skacok, de mégis mi a fenét csináljak?

- Ne már Louis, neked is volt csajod, tehát gondolkozz! A gyengébb nem elvárásai általában mind ugyanazok, aminek értelmében könnyű kikövetkeztetni a következő lépést- utasított szemforgatva Zayn, mire ösztönösen elmélyültem a nőkről alkotott gondolataimban és tapasztalataimban. Természetesen előfordult, hogy ki kellett békítenem Eleanort, azonban a rámenős és határozott Calder lány meghazudtolhatatlanul más tészta, mint a félénk és halk szavú Sophie Kennedy. Ennek ellenére mégis élet bennem a remény, hogy ki tudok találni valami olyasmit, amivel újból kiérdemelhetem egy visszahúzódó, ámde annál gyönyörűbb lány elengedhetetlen figyelmét!
   Eddig úgy láttam, hogy fölösleges olyan álmokat hajkurászni, amelyeket úgysem fogunk tudni megvalósítani. Azonban most be kell látnom, hogy ha nem futunk utánunk, simán elvesznek a semmibe, így pedig már álmodni sem tudunk róluk. Mostanáig a tökéletes barátnő is csak egy lehetetlennek tűnő ábránd volt, azonban, amikor találkoztam Sophiával, minden kétségem szerteoszlott. Gyerekkoromban lehet, hogy hitetlenkedtem az angyalokkal kapcsolatban, ma azonban már teljesen biztos vagyok benne, hogy köztünk járnak, szépséges és elérhetetlen nők formájában. Én azonban nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a kezeim közül…
- Passz, de azért kösz skacok- emeltem égnek a tekintetemet hálásan, mire Harry blazíran legyintett egyet, mint valami világhatalmú kormányzó, akinek éppen most sikerült eltusolnia a harmadik világháború kezdeti fegyverkezését.

- Haver, minden pasit kikészítenek a nők!- fújtatott, miközben büszkén égnek emelte a szemét- Természetes, hogy felkészítjük a véres küzdelemre a fajtársainkat...