Chapter Thirteen

Retrospective

Kicsit szomorú voltam, amiért az előző fejezethez nem érkezett komment, de nem szeretnék keseregni :) Remélem tetszeni fog az új rész annak, aki elolvassa és, ha kommentet nem is akkor a tetszik, nem tetszik gombokat bátran nyomkodjátok :D
  Lehet, hogy kicsit rövid lett de szerintem erről az oldalról is érdemes megközelíteni a dolgokat...

További kellemes hetet és Jó Olvasást!

Nadia 

  

   Fájdalmasan simítottam végig az arcomon, ahol csattant a pofon.
   Néztem, ahogyan Sophie sírva elszalad a mostohatestvérével, én meg földbe gyökerezett lábakkal bámultam utána.
   Fájt az arcom, de nem az ütés erősségétől, hanem attól, akitől kaptam, és amiért kaptam. Rohadtul nem ezt akartam kihozni mindabból, ami történt. Sanyargatott a saját szerencsétlen tétlenségem. Bántott, hogy nem mentem utána, hanem nézem, ahogyan elszakad tőlem.  Nem mondom, hogy nem ütött kicsit Soph - szinte égett a bőröm az ujjai nyomán - de végső soron tudom, hogy tényleg megérdemeltem...
   A többiek értetlenkedve összenéztek, ahogyan a balhé elcsendesedett. Én megkövülten bámultam Eleanor Caldert, aki halkan dünnyögött valamit az orra alatt, de hogy ne kerülgessem a forró kását, nem is nagyon figyeltem rá. Természetesen most az lett volna korrekt, ha öregasszonyként "elpletykálnám" neki a fejleményeket, ennek ellenére én csöndben figyeltem, ahogyan az igazi barátnőm összeszorított ajkakkal beletúr a frissen mosott hajába, aminek az illatát egykor mindennél jobban szerettem. Meggyötörten felsóhajtottam, miután Eleanor vetett rám egy amolyan "cseszd meg" féle pillantást, majd nagy robajjal sarkon fordult és egy pillanattal később már nem is állt mellettem.
    Tudom, hogy ez kibaszottul nem fair, de valahogy örültem neki.
    Leroskadtam egy székre és a tenyerembe temettem az arcomat. Szinte áramütésként tudatosult bennem minden, ami az utóbbi percekben lejátszódott.
   Tudom, hogy suttyó módon viselkedtem Sophie-val - na meg persze Eleanorral - és szerintem még szerencsém van, amiért mindent összevetve csak egy pofont kaptam a tettemért. Sőt ezek inkább tettek voltak, nem is csak egy.
   Visszaemlékeztem arra a délutánra, amikor először megláttam Soph tüneményes arcvonásait a Starbucksban. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Olyan erős és magától értetődően természetes kisugárzása volt az akkor még ismeretlen gyönyörű lánynak, hogy minden törlődött a fejemből. Csak az járt a fejemben, hogy mindenképpen meg kell ismerkednem vele. Ettől függetlenül  meglepődtem rajta, hogy egy ilyen jelentéktelen kiscsaj, hogy válthat ki belőlem olyan érzéseket, amelyek messze meghaladták az Eleanor iránt érzett vonzalmamat. Ez pedig eddig még nem esett meg.
   Akkor még nem akartam megmondani neki az igazat, mert féltem, hogy ő is egy őrült rajongóvá válhat. Azonban, amikor megtudtam, hogy igazából nem is ismeri a mai hírességeket, már benne voltam a csávában. Nem az igazi nevemen mutatkoztam be, de akkor még nem tudtam, hogy ennyire el fognak fajulni a dolgok. Ugyan mardosott miatta a bűntudat, amikor a szemkápráztató mosolyát figyeltem, mégsem nem tehettem mást.
   Mikor hazakísértem, azonnal tudtam, hogy minél előbb el kell őt felejtenem. Én barom, nem szerethettem bele egy ismeretlennek is nevezhető lányba, miközben van barátnőm! Otthon el is mondtam ezt a többieknek, akik ugyanúgy azt tanácsolták, hogy felejtsem el... azonban a sors valamiért nem így akarta. Hiába próbálkoztam, a hívatlan emlékeim nem akartak szakítani a tudatommal.
   Valahol azonban éreztem, hogy Sophie sem akar engem csak úgy elfelejteni, mint ahogyan én sem hagynám annyiban a dolgokat. Miközben én a lány telt málnaszín ajkairól ábrándoztam, körülöttem minden ellenünk szólt. Reméltem, hogy őt nem sikerült még belekevernem ebbe a furcsa érzésbe... azonban, amikor tudatosult, hogy sírt, amiért azt hitte, hogy nem lát többé, feladtam, hogy távol tartsam magamat tőle. Bementem hozzájuk, de az szerencsétlenségemre csak még jobban rontott a helyzeten. Akaratom ellenére még jobban belehabarodtam a csodaszép lányba, akiben leginkább az ártatlansága fogott meg, na meg persze az, hogy a legtöbb lánnyal ellentétben ő egyáltalán nem volt tisztában a saját szépségével. Nekem pedig ez a gyengém, ha már így kitálalok magamnak mindenről.
   Ebből már sehogy sem jöhettem ki győztesként. Akkor még örültem, hogy nem tudja ki vagyok, hamarosan azonban fordult a kocka. Féltem csak úgy elmondani neki, mert egyszerűen tartottam a következményektől. Mit szólt volna akkor?
   Pff, mondjuk tuti, hogy jobban jött volna ki, mint most.
   Arról viszont halványlila gőzöm nem volt, hogy akár itt összefuthatunk. Úgy tudtam, hogy nem szeretni a mai zenéket… ja, történetesen ez lett végül a vesztem.
   Basszus, micsoda egy görény alak vagyok!
  Tehetetlenül grimaszolva pillantottam fel a kezem rejtekéből. Láttam, hogy a srácok tovább osztogatják az autógrammokat, nem is zavartatva magukat azzal, hogy én teljesen ki voltam bukva. De persze nem hibáztattam őket. Én is ezt tettem volna a helyükben. Nem is szóltam semmit, csak akkor, amikor végeztünk… jobban mondva, végeztek.

 - Skacok, ne mondjátok, hogy most ti is utáltok- jegyeztem meg idegesen, akik csak nagy nehezen vették rá magukat, hogy felém forduljanak.

- Louis ez most őszintén, mi a francnak volt jó?- kérdezte rosszallva Liam, mire egyszerűen csak összerezzentem. Az ő tekintetükből is az a jól ismert düh tükröződött, amitől a legjobban tartottam. Féltem, hogyha még ők is elítélnek, akkor, amit tettem arra tényleg nincs bocsánat. Ugyan némileg vágytam rá, hogy azonnal rám zúdítsák, hogy mekkora barom pacák vagyok, de ezt a számon kérő hangot ezerszer rosszabb volt hallani, főleg a mindig békés és felelősségteljes Liam szájából.
   Gyötrelmesen hunytam le a szememet és úgy vártam a nagy adag szitokáradatot.

- Egyszerűen nem tudtam elfelejteni őt, srácok...

- Lou, ismereteim szerint neked van egy aranyos és dögös barátnőd, de az nem az a csajszi volt, akit megríkattál!- juttatta eszembe szemforgatva Zayn az amúgy is kézenfekvő tényt.
   Éreztem, hogy elszorul a torkom, mert az ilyet más szájából még súlyosabb volt hallani. Ennek ellenére azonban igyekeztem megőrizni a hidegvéremet - már amennyi megmaradt belőle - és minél jobb mentegetőzési szövegen agyaltam.

- Tudom, de én Eleanor iránt már rég óta nem érzek többet barátságnál- sütöttem le a szememet szégyenkezve, mert tudtam, hogy ezt is be kell vallanom, ha már így jártam.

- Akkor miért nem dobtad, mert ez így nagyon nem egyezik a pasikódex tanaival, Louis! Fairplay nélkül pedig nem érdemes belemenni egy kapcsolatba!- csóválta a fejét értetlenkedve, egyben mégis vádlón Harry.
   Elgondolkoztam, hogy hátha tudok mondani valami jó indokot, de sajnos semmi nem jutott eszembe. Elszorult torokkal merültem el a gondolataim zavaros mélységében, de hamar fel is adtam. Nem bírtam tovább, így inkább úgy döntöttem, hogy akkor már őszintén kiöntöm a lelkemet.

- Ha akkor dobod Eleanort, akkor bűntudat nélkül lehettél volna azzal a szerencsétlen lánnyal, akit szerintem totál megbántottál- adott egy egyszerű tényt Niall is, miközben amolyan "ezt tényleg elbasztad" szemekkel égnek emelte a tekintetét.

- Tudom haver, de nem volt szívem dobni Elt...

- Szerinted mi rosszabb egy csajnak Tommo? Ha megcsalják, vagy, ha dobják?- tette fel a költői kérdést idegesen felvont szemöldökkel Harry, mire sietősen bólintottam egyet, jelezve, hogy értem.

- De ahogy látom te simán megcsaltad volna Elt- jegyezte meg komoran Zayn.
   Erre én is tudtam a választ… természetesen nem tettem volna ilyet. Ellenben nem sok kedvem volt ezen veszekedni a bandatársammal, amikor úgy is tudom, hogy mindannyian ellenem szavaztak volna. Ezek után meg pláne nem akartam hisztis kislányként patáliázni.
   De természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem fájt volna a feltételezés!

- Sajnálom és ígérem, hogy jóvá fogom tenni… valahogy...

- Szerintem nem nekünk kéne magyarázkodnod Louis, hanem a két barátnődnek- mondta fagyosan nyomatékosítva a szavait Liam, mire megint csak bólintottam.

- Akkor ti nem kívánjátok a halálomat, ugye?- kérdezem egy pillanattal később bizonytalan reménykedéssel a hangomban, mire kicsit mindannyiuknak megenyhült az arca és úgy néztek egy pillanatra össze.
   Huh, még nincs minden veszve…

- Nekünk nincs rá okunk, viszont két lánynak igenis van- mondta enyhébb hangnemben Niall az összesített véleményt, mire egyszeriben hálásan néztem rájuk. Szerintem most, hogy megmondták a magukét kibékültünk. Legalábbis, mi pasiból vagyunk, ennek értelmében gondolom nem fogunk egymás nyakába borulni, vagy valami. Az erősebb nem szemkontaktusokból is megérti egymást, míg a nők zokogva szorongatják egymást.
   Magamban kurjongatva örültem, hogy ők legalább megenyhültek egy leheletnyit. Ennek értelmében inkább hagytam, hogy jótékony csend boruljon a társalgásunkra. Nem is kellett különösebben erőlködnöm, mert mindannyian ösztönösen elcsendesedtünk, ami újra visszahozta a szokásos bandaszerű összhangot. Ez pedig jó jel volt a kellemetlen kis affér után. Ilyen gondolatokkal mozgattam meg a sajtó állkapcsomat, ami nem bizonyult valami okos húzásnak.
   Aucs, még mindig kibaszottul fáj… de, hogy tud egy lány ekkorát ütni?
   Fél szemmel láttam, hogy mind elmosolyodtak a fintorgó arcomon, amit nem kifejezetten értettem, főleg a körülményeket tekintve.

- Francba, ti meg mit vigyorogtok?- kérdezem sértetten, miközben óvatosan megpaskoltam a fájós járomcsontomat is, mire megint csak somolyogva pillantottak össze, amit újfent nem nagyon fogtam fel.

- Nem semmi pofont kaptál attól a csajtól Boo Bear- mosolygott rám cukkolva Zayn, mire akaratlanul is, de éreztem, hogy megrándul a szám sarka.
   Naná, hogy nem fogta vissza magát, de azért megnyugtató, hogy tudom, miért kaptam…

- Egyszer engem is felpofozott egy csaj... várjatok csak, nem is csak egyszer! Volt az több is. Körülbelül úgy nyolcszor-kilencszer! - merengett nosztalgiázva Harry, mire egy emberként nevettük el magunkat a többiekkel.
   Elgondolkozva dőltem hátra a székemben, miközben a göndörke nekiállt elregélni nekünk azt az "eszméletlenül poénos" sztorit egy modell lánykáról, ami lekötötte a többiek figyelmét, miközben én hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim Hazza pofonjáról.
   Jaj, drága Sophia!- gondoltam magamban egy kényszeredett félmosoly kíséretében, miközben fáradtan meggyűrtem a homlokomat az ökölbe szorított ujjaimmal - Miért nem tudlak egyszerűen elfelejteni? Fenébe, ki nem állhatom, hogy ennyire gyönyörű külsőd van! Miért nem tudok eltölteni egy percet anélkül, hogy a fülemben felcsendülne a csilingelő nevetésed? Miért nem tudom egyszerűen kiradírozni a tudatomból az emlékképet, amikor majdnem megcsókoltam azokat a kívánatos ajkaidat?
   Ez így nagyon kafa lesz. A legrosszabb pedig az, hogy 'asszem rohadtul beleestem!
   Hányan néznének hülyének, ha azt mondanám, hogy ilyen rövid ismeretség után szerelmes vagyok?