Chapter Eighteen

Surprising Turn

Sweeties!

   Mint ahogyan ígértem itt is van a következő rész, remélem voltak olyanok, akik kicsikét vártak rá :) Azt is nagyon remélem, hogy olyan is lesz akinek esetleg elnyeri majd a tetszését! Egy ideig most nem lesz rész családi dolgok miatt, de hamarosan ígérem megint jelentkezni fogok.
  Ja igen, és köszönöm Rebekának a kommentjeit! Sokat jelent nekem kedves bloggerina!

Jó Olvasást!

Nadia xoxo

- Mi a fenét csinálsz itt Tomlinson?- néztem fel a megnevezettre szipogva miután feleszméltem a döbbenetemből és lefejtettem a kezeit a csípőmről, de ő nem tágított hanem szemtelenül ölelt magához a csípőmnél fogva.
   Ugyan a mellkasánál fogva megpróbáltam eltolni magamtól, de teljesen eredménytelen volt az egész. Tudtam, hogy erősebb, hiszen ez már kiderült, amikor óvodások módjára "összeverekedtünk"...

- Épp igyekszem visszanyerni a bizalmadat kiscsillag!- kuncogott kissé bizonytalanul mire halványan én is elmosolyodtam. Egy fokozattal nyugodtabban megtöröltem a szememet miközben a félénk mosolyát tanulmányoztam.
   Ahogyan összetalálkozott a tekintetünk olyan érzelemhullám söpört végig rajtam, ami az ellenállásomat porig rombolta. Akkor úgy éreztem, mintha soha nem bántott volna meg. Mintha eddig mindig is csak igazat mondott volna. Mintha eddig semmi rossz sem történt volna velem az életemben... Ilyen a szerelem.
   Ha most ezt igazán a kedvemért csinálta, akkor nem tarthatom távol magamtól. Úgysem lenne semmi értelme, hiszen abba mindketten belerokkannánk.  Akármit mondok és akármit teszek, mindig is szeretni fogom ezt a bolond srácot, hiába próbálom letagadni még magam előtt is. Mindig jól tudtam bebeszélni magamnak a dolgokat, pont, mint ezt is.

- Soha nem adod fel, akármit mondok neked, mi?

- Ami azt illeti nem. Hidd el nagyon, de nagyon sajnálom... mindent...- motyogta az aszfaltnak lehajtott fejjel mire még szélesebb mosoly ült ki az arcomra azonban ő azt nem láthatta.
   Egy pillanatra lehunytam a szememet és úgy éreztem mintha akármelyik pillanatban kihagyhat miattam a gravitáció.

-Már nem haragszok rád! Akkor... esetleg... hazakísérsz?- puhatolóztam, és éreztem, ahogyan pár könnycsepp legördül az arcomon, de már nem a szomorúságtól.
   Boldog voltam, ahogyan mindig, ha a közelemben tudhattam. Kicsit szégyellem, hogy mostanában mindenen csak sírok, de mit is mondhatnék? Hiszen lány vagyok, bár ez igen gyenge mentség...
 

- Csak akkor, ha tényleg szeretnéd!- mosolygott előzékenyen miközben gyengéden letörölte az arcomról a könnyeimet.
   Éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba tódult tőle majd felsóhajtottam és a szemébe néztem. Félénken bólintottam egyet.
   Egyel előrébb lépett majd hezitálva felém nyújtotta a kezét.
   Kicsit bizonytalankodtam majd belehelyeztem a kezemet az övébe mire ő szorosan összekulcsolta az ujjainkat. Lepillantottam a kezeinkre és önkéntelenül szökött azonnal mosoly az arcomra. El tudtam képzelni, hogy milyen vörös lehetett az arcom de most valahogy nem tudott érdekelni.
   Zavartalanul vizsgálta az arcomat miközben kicsit megszorította a kezemet majd ő is elmosolyodott. Elindultunk a megszokott úton és az arcomról nem lehetett volna letörölni a pimaszul jókedvű félmosolyt.

- Szóval akkor most tisztázzuk. Ki vagy, Erik vagy Louis?
 

- Ahogyan gondolod- vonta meg a vállát szomorúan egy meggyötört grimasz kíséretében mire elnevettem magamat.
   Láttam rajta, hogy még mindig bűntudata van az eddig történt dolgok miatt. Butaság volt tőlem ezzel heccelni... Hogy is gondolhatja, hogy ezek után mérges vagyok rá?
   Elhaladtunk a buszmegálló mellett, de egyikünk sem állt meg. Abban teljesen egyetértettünk, hogy nyújtsuk el az időt amennyire csak lehet.

- Szívesen megismerném Louis Tomlinsont de persze csak ha alkalmam nyílik rá- ajánlottam fel mosolyogva mire felém fordította az arcát. Halvány mosoly játszott a szája szélén, úgyhogy gondolom ő is boldog valamilyen szinten.
   Én már rég a fellegekben jártam úgyhogy nem is foglalkoztam többet ezzel hanem minden figyelmemet a mosolyára szenteltem.

- Ennek örülök és hidd el... lesz rá alkalmad!- szorította meg a kezemet biztatóan mire halványan elmosolyodtam. Belenéztem a szemébe, már amennyire a napszemüvegtől tudtam, és próbáltam olvasni a fejében, de nem jártam sok sikerrel. De jó lenne most belelátni a fejébe, hogy tudjam, hogy mit vár tőlem!
   Valahogy úgy éreztem, hogy az együttlétünknek biztos vannak fenntartási szabályai is.
    Szöget ütött a fejemben a gondolat miszerint nekem kellene rákérdeznem ezekre az utasításokra. Kicsit paranoiás vagyok pedig most önfeledten kéne csevegnem vele erre pedig problémát gyártok magamnak.
   De egy belső hang azt mondta, hogy jobb lenne szentelni erre a témára minimum egy próbálkozást.

- Louis, kérdezhetek valamit?

- Bármit kérdezhetsz Sophie. Mit szeretnél?

- Ne haragudj, ha így kérdezem meg, de pontosan mit vársz tőlem?- kérdeztem félénken mire kíváncsian majd értetlenkedve nézett rám.
  Oké ez tényleg nem volt valami pontos megfogalmazás...

- Nem értem, hogy mire gondolsz Soph.

- Mit gondolsz nekünk tényleg lesz a jövőnk? Mármint úgy értem, hogy kettőnknek, és, hogy ezzel kapcsolatban mit vársz tőlem?- próbáltam kérdésbe sűríteni a mondandómat szerintem elég alaposan.  Körbeírtam a dolgot ahogyan tudtam, belekalkulálva kettőnket, amire igazság szerint tényleg nagyon kíváncsi voltam...

- Sophie én nem várok el tőled semmit sem! Természetesen szerintem nekünk biztosan... vagyis van egy olyan érzésem, hogy van jövőnk együtt de nincsenek elvárásaim- csóválta a fejét mosolyogva mire ráncokba szaladt a homlokom.
   Hogy, hogy nem vár semmit sem? De hát ő már valaki? Nem lehetek én csak úgy...? Valami fenntartása csak van, vagy csak én reagálom túl megint a dolgokat?

- De hát ez… na jó, mindegy- vontam meg a vállamat és csendben sétáltunk tovább.
   Ő hagyta is feledésbe merülni ezt a témát. Louis nem hozta fel újra így igyekeztem nem ezen agyalni. Úgy gondoltam, hogy ráér kikészíteni magamat, ha majd egyedül leszek otthon. Elég akkor kétkedni megint...
   Nem éreztem szükségét annak, hogy mindenképpen beszélgetnünk kell valamiről. Egyszerűen örülünk annak, hogy most megint együtt vagyunk. Általában, ha ilyen csöndben vagyok valakivel mindig kínosan érzem magamat... mindig kivéve, amikor Louis-val vagyok. Akkor ez a csend meghitté és érzelmessé mélyül, ha ketten vagyunk.
   Mikor odaértünk az ismerős utcasarokra Louis megtorpant és egy bizonytalan pillantást vetett rám. Én azonban csak szélesen és boldogan mosolyogtam, és húztam volna tovább magam után, azonban ő nem jött velem.

- Nem akarok tolakodóan tűnni Sophie. Hiszen még csak most bocsátottál meg nekem- mondta védekezőleg a kérdő tekintetemet látva.
   Szembe fordultam vele és félrebillentett fejjel gondolkodtam el a mondandóját. Ismertem már annyira, hogy tudjam nem mond igazat. Tudom nem szép dolgog ezt így alaptalanul feltétezni, de átláttam az üres szavak mögött.

- Tisztázzuk! Te most csak simán udvarias akarsz lenni, vagy menned kell valahová? Elmondhatod, nem fogom leharapni a fejedet. Nem akarsz megbántani így burkoltan közlöd, hogy nem jössz be?- kérdeztem elemezgetve mire szorultan lesütötte a szemét.
   Hát igen valamilyen szinten már sikerült kiismernem az embereket.
   Felhúzott szemöldökkel vártam a válaszát, hiszen nem nagyon szeretem, ha az emberek elsumákolnak némi magyarázatot....

- Próbánk lesz, de lemondhatom, ha akarod- motyogta kínosan mire az álla alá nyúltam, az ujjaim hegyével kedvesen felemeltem a fejét és bátorítóan rámosolyogtam.
   Hogy is gondolhatja, hogy magam miatt átszervezem majd a napját? Nem akarom felrúgni a programját! Eddig is voltam már egyedül, nem lesz különb ez sem mint a többi...
   Tényleg így gondoltam, bár valóban jobb lett volna ha együtt töltjük a délutánt…

- Louis, miattam ne változtasd meg a programodat. Megértem, ha próbátok van, hiszen ez a munkátok. Nyugodtan menj csak, én megleszek!

- Szeretlek- mondta hirtelen mosolyogva mire zavartan lesütöttem a szememet.
   Erre most mit mondjak? Nekem is mondanom kéne, hogy ugyanúgy szeretem? Nem gyors ez egy kicsit mindkettőnknek?
   Bizonytalanul felnéztem rá és akkor vettem észre, hogy még mindig rajta van a hacuka, amit Erik nevében viselt. Egy hirtelen elgondolásból el is tereltem a kínos perceket.

- Ja igen és még valamit szeretnék mondani- mondtam határozottan mire kérdőn nézett rám. Óvatosan levettem a napszemüvegét és hátradobtam a kapucnit a fején. Lehet, hogy most sokan hülyének néznének, de ahogy láttam Louisnak még csak meg sem fordult a fejében, hogy ne lenne ki az összes kerekem.

- Így, nekem sokkal jobban tetszel úgy ahogy vagy! Felejtsük el azt a valakit, akit te kitaláltál magadnak. Így olyan érzésem van mintha hárman lennénk- nyafogtam őszintén mire hangosan elnevette magát. Egy pillanatra kihagyott a nevetése miatt az egyensúlyérzékem, de igyekeztem állva maradni előtte.
   Egy ideig egymás szemébe néztünk majd valamiét megint lesütötte a szemét mire értetlenkedve vontam fel a szemöldökömet.

- De te Eriket sokkal jobban szeretted mint aki igazából vagyok...

- De ő soha nem játszotta volna meg magát a kedvemért másodszorra! Louis az, aki igazán szeretetreméltó egyéniség, hiába kételkedtem benne eddig- mondtam határozottan mire éreztem, hogy újra megfogja a kezemet.
   Amit eddig mondtam az teljes mértékig sületlenség volt, úgyhogy mára már nagyon bánom, hogy valaha is elhagyta az a mondat a számat. Tényleg nagyon bírtam Louist, úgyhogy nem kételkedtem benne, hogy tényleg neki kell szentelnem minden figyelmemet...

- Hiába viszonzatlanok az érzéseim Sophie én tényleg szeretlek téged-és minden erőmmel azon leszek, hogy bármi áron visszaszerezzem a bizalmadat- motyogta félénken mire szélesen elmosolyodtam. Éreztem ahogyan heves vágtába kezd a szívem a hallottakra, ami az igazat megvallva kész zene volt füleimnek. Ha eddig nem is, mostanra már teljesen biztos vagyok benne, hogy szeretem!
   Kételkednem kéne benne? Ugyan, nem hiszem. Távol kellene tartanom magamtól? Az is egy rossz ötlet mivel valamit én is érzek. Meg kéne hazudtolnom az igazi érzéseimet? Biztos, hogy nem!

- Louis, én is szeretlek- dünnyögtem alig hallhatóan és zavartan leejtettem a fejemet az aszfalt felé. Éreztem, hogy megfogja az államat és felemeli a fejemet pont ahogyan én tettem vele nemrégen. Mosolyogva nézett rám és az ujja hegyével felfelé görbítette a szám szélét. Ösztönösen elmosolyodtam és belenéztem a gyönyörű szemébe.
   Hirtelen azon kaptam magamat, hogy felé hajolok és egy hosszas puszit nyomok a szájára. Bevallom kicsit elidőztem az arca közelében, de ez igazából lényegtelen kis részlet.
    Elengedtem a kezét és mosolyogva indultam el az utcánkon.

- Holnap találkozunk- hallottam a hangját a hátam mögül mire önkéntelenül megpördültem és kételkedően néztem rá.
   Nem tudom, hogy miért vagyok még most is annyira bizonytalan vele kapcsolatban hiszen az előbb mondtuk, hogy szeretjük egymást…

- Ígérem- intett mosolyogva és ő is elindult vissza az úton. Én is újra a ház felé vettem az irányt és mikor odaérem mosolyogva nyitottam ki a kaput.
   Az biztos, hogy a holnap délután még iszonyúan messze van. Fogalmam sincs, hogy lesz-e türelmem kivárni, de ez most valahogy mégsem foglalkoztatott.
   Anya halála óta most először éreztem, hogy felhőtlenül boldog vagyok. Igazuk volt másoknak, a szerelem tényleg mindenre gyógyír! Mosolyogva néztem fel a lemenő nap fényébe miközben azon agyaltam, hogy vajon nem fogok-e becsavarodni holnapig nélküle...

Remélem, hogy tetszett a rész és bátran pipáljatok vagy kommenteljetek kedves olvasók! Köszönöm az eddigi támogatást lányok, nagyon sokat jelent! Ja és bocsánat a sok dumáért az elején és a végén is ;)

Ui: További kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasónak!

Nadia xoxo