Chapter Nineteen

The Art of Forgiveness

Dear Readers!

Édes egyetlen virágszálaim megint itt vagyok és újult erővel kezdek neki az írásnak! Nem lett olyan hosszú fejezet de nagyon remélem, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket! Abban is nagyon bízok, hogy a kicsit hosszabb szünet után még lesznek olyanok, akik bepillantanak és hagynak maguk után véleményt!

Az előző fejezethez érkezett kommenteket nagyon szépen köszönöm annak a három drága bloggerinának, akik írtak és bátran ajánlom másoknak is a blogjaikat hiszen a lányok csodálatosan írnak, amiben senki nem fog csalódni! Köszönöm az eddigi kitartásotokat és bocsánat a sok szövegelést az elején!

Jó Olvasást minden egyes drága olvasónak!

Nadia xoxo

   A családom otthon nem nagyon értette, hogy pontosan minek is örülök annyira, mert úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Egész délután sétálgattam, tétlenkedtem vagy toporogtam a házban, mert egyszerűen semmi nem tudta lekötni a figyelmemet.
   Este alig tudtam elaludni úgy vártam a holnap délutánt, hogy szinte már fizikai fájdalom volt számomra a tétlenkedés és a várakozás.
   Szinte éreztem a várakozás bizsergető érzését, ami bennem volt..
   Egyszerűen tudtam, hogy gyerekes, amit csinálok de annyira akartam már vele találkozni! A lelkem és a bensőm csak arra áhítozott, hogy végre megint ott tudjam őt magam mellett, hogy átölelhessem, hogy ragyogni tudjak a mosolyának a fényében. Ő mindig úgy nézett rám mintha megütötte volna a főnyereményt és ezzel én sem voltam másképpen. És bevallom, ha ő velem volt teljesnek és kiegyensúlyozottabbak éreztem magamat és... úgy éreztem én is jelentek valamit.
   Minden egyes porcikám a jelenlétét akarta, de tudtam, hogy az idő nem fog elgyorsulni csak azért mert én azt akarom...
   Annak is örültem, hogy Leah és Susan holnap Leah suli ideje után vásárolni mennek így később érnek haza. Apa mindig sokáig dolgozik így talán behívhatom Louist és megmutathatom neki az új festményt, amit nemrég fejeztem be a Pizzai ferde-toronyról. Tudom, hogy egyáltalán nem érdekli, de így legalább többet lehetünk együtt.
   Reggel iszonyat lassan telt az idő főleg, amikor a kávézóban voltam. A kismutató alig vánszorgott tovább ezzel is a szívemnek keservesen lassú ritmust diktálva. Úgy éreztem, hogy szinte éveket vártam arra, hogy mehessek.
   Hannah néni ugyan mosolyogva nyomott a kezembe egy bögre kávét, amitől ugyan kicsit jobb kedvem lett, de nem volt teljesen felhőtlen. Ő is - mármint Hannah néni - látta, hogy valami nagyon nincsen rendben velem.
   Fél szemével folyamatosan engem lesett, hogy miként kopogtatom a másodperceket a csillogóra sikált pulton, amikor nem volt dolgom és az órát figyeltem. Éreztem, hogy a fél szemével mindenhova elkísér, amikor megmozdulok...
   És, amikor az óra elérte a kívánt időt szinte felpattantam a pult mellől és őrült némberként rohantam végig a kávézón, hogy összegyűjthessem a kint maradt tálcákat. Istenem végre valahára elérkezett a munkaidőm vége!
   Mikor megvoltam a tálcák begyűjtésével mérgezett egérként rohantam a pulthoz miközben éreztem, ahogyan a szívem a torkomban dübörög. Gyorsan összegyűrtem a kötényemet és bedobtam a pult alá. Végre láthatom... végre vele lehetek...

- Hova sietsz ennyire?- kérdezte a hátam mögül gyanakodva Hannah néni. Ijedten fordultam meg a tengelyem körül mert majdnem szívrohamot kaptam ijedtemben olyan váratlanul csapott le rám.
   Most nyoma sem volt az arcán a megszokott mosolynak, ami szinte már tartozék volt hozzá, most pedig olyan, mintha csak elhagyta volna.
   Mikor szemtől szembe kerültem vele láttam ahogyan sasként figyel engem összeszűkült szemekkel a pult mögül. Lézersugárként pásztázott végig a fagyos tekintetével, amitől a hideg futkosott a hátamon és éreztem, ahogyan a karomon tiszta libabőr leszek...


- S…se... sehova...

- Aha, persze... biztosan!

- Tényleg nincsen semmi...- védekeztem gyorsan miközben ijedten behúztam a nyakamat mire ő hitetlenül felhorkant.
   Na jó tényleg nagyon átlátszó a védekezési szándékom hiszen azt kislánykoromtól kezdve tudtam, hogy Hannah nénit nem lehet átvágni!

   Lassan visszaballagtam hozzá a pulthoz mert tudtam, hogy addig biztosan nem mehetek sehova amíg sikeresen ki nem vallatott. Ismertem már eléggé ahhoz a keresztanyukámat, hogy tudjam mikor nem érdemes tovább hergelni és ez tipikus példája volt az ilyen pillanatoknak...

- Sophie, ha hiszed ha nem, én is voltam tinédzser! Tudom, hogy a kamaszok mikor mondanak igazat és mikor nem! Még egyszer utoljára kedvesen megkérdezem ... Hova-sietsz-ennyire?- kérdezte szigorúan szótagolva az utolsó mondatot mire megadóan felsóhajtottam.

   Tudtam, hogy ez lesz és, ha a forgatókönyv rendesen van megírva, akkor én most szépen mindenről be fogok neki számolni. És ez a szigorú diktatúra tökéletesen működik mivel általában én mindig jó kislány vagyok, általában...

- Na jó, egy fiú vár kint az utcán és hozzá sietek- vallottam be, egy  hirtelen elgondolásból, amit azonnal megbántam.
   Hannah néni ijesztően hördült fel, amikor a mondat végére értem mintha most vallottam volna be, hogy megöltem az amerikai elnököt vagy mi.

- Csak nem az, aki megbántott?- kérdezte mérgesen mire kínosan lesütöttem a szememet. Hogy láthat belém ennyire? Mindenki számára ilyen nyitott könyv vagyok?

   Mintha csak egy fiú lehetne az akit érdeklek! Pff! Na jó, a sértődést toljuk majd át máskorra mert most jelenleg nagy bajban vagyok…

- Megbánta, amit tett és már úriember módjára bocsánatot is kért...- védtem meg ösztönösen Louist de Hannah nénit nagyon nehéz meggyőzni. Ezt abból gondoltam, hogy gorombán legyintett egyet, meg mivel szinte ő volt az, aki anya halálakor figyelt rám és vannak tapasztalataim...



- Persze! Minden fiú megbánja a butaságait, de, aki ilyen súlyosan megsebzett azt nem szabad visszafogadni Sophia! Azt hittem, hogy téged nem lehet az orrodnál fogva vezetni!- fonta össze a karját a mellkasa előtt kicsit oldottabban. Sértetten elhúztam a számat és félénken néztem Hannah nénire. De, ha én őt szeretem…

- Ugye nem mondod el Susannak?- kérdeztem valami teljesen mást mire, az ijedt arcomat látva, ellágyultak az arcvonásai.
   Ebbe aztán jól beletenyereltem mivel most a kezében voltam. Ha ő most úgy dönt, hogy mindent kitálal a már-már idegbetegnek mondható Susannak akkor annak a harmatgyenge kapcsolatnak is lőttek, ami talán kialakulhatott volna Louis és köztem...

- Nem mondom el, de nem tetszik ez nekem- fürkészett szigorú tekintettel mire megkönnyebbülten elmosolyodtam.
   Tudtam, hogy nem fogok csalódni a meghazudtolhatatlanul megbízható keresztanyukámban!

- Köszönöm Hannah néni és ne félts engem. Louis remek srác, higgy nekem!- mondtam gyorsan majd intettem neki és kimentem az utcára. Örültem, hogy Hannah néni a buta megérzései ellenére mégsem fog kicsinálni engem a családom előtt...
   Mikor megpillantottam a srácot, akiért annyira oda vagyok minden szó, amit Hannah néni mondott lepergett rólam és boldogan odaszaladtam hozzá és mondhatni a nyakába vetettem magamat. Éreztem, ahogyan átöleli a derekamat és magához ölel, ami olyan volt nekem mint egy fuldokló embernek a mentőöv miközben a hátamat simogatta.
   Igen, Louis volt az én mentőövem, aki képes engem teljesen összezavarni és néha elrepíteni olyan helyekre, amiknek semmi közük nincsen ahhoz a valósághoz, amiben élek...
   Egy nagyot sóhajtottam és lehunytam a szememet mert a karjaiban úgy éreztem magamat mintha hazakerültem volna. Mély megnyugvás telepedett az egész bensőmre és kimondhatatlan bizsergés futott át a lelkemen, amikor éreztem, hogy egy puszit nyom a hajamra, amitől önkéntelen mosoly szökött az arcomra...

- Úgy viselkedsz, mintha már egy éve nem találkoztunk volna!- motyogta mosolyogva miután elengedett és megfogta a kezemet majd elindultunk a szokott úton.

- Hát nekem nagyon úgy tűnt- sóhajtottam fel elmélyülten mire hangosan elnevette magát. Kicsit mérgesen pillantottam rá mivel éppen most rontotta el a meghitt pillanatot majd a fagyos tekintetemet látva felkuncogott és megszorította a kezemet.

- Hidd el Soph, nekem is- simogatta meg a kezemet, mire azonnal megbékéltem. Jó volt tőle hallani, hogy ő is ugyanannyira várta már, hogy láthasson mint én őt...
   Most mikor jobban megnéztem és a hirtelen örömmámor elúszott a szemem elől észrevettem, hogy megint napszemüvegben és kapucniban flangál. Égnek emeltem a szememet majd újra az arcára emeltem a tekintetemet.

- Miért nem veszed le ezt a hacukát magadról?- puhatolóztam könnyednek szánt hangnemben a szerelésére utalva. Ő értetlenül végignézett magán majd komoly arccal újra felém fordult.

- Mert ugye nem szeretnénk órákat álldogálni, hogy autógrammot osztogassunk és folyamatosan kérdezgessék, hogy ki te vagy és hol is találkoztunk- hadarta el arra utalva, hogy felismernék az utcán.
   Éreztem, ahogyan szégyenkezve fülig pirulok miközben a mellkasomban lévő szorítás megint felerősödött...

- Oh... értem- motyogtam de teljesen lesújtott, amit mondott.
   Persze, hogy nem akar mutatkozni velem azon utcán hiszen mondhatni én csak egy vagyok a sok közül. Csak egy átlagos kőszén vagyok a sok csillogó gyémánt között, egy egyszerű fűszál vagyok a sok gyönyörű színes virág között... csak egy hal a tengerben a sok közül.
   Ha a média kiszimatolná, hogy a híres Louis Tomlinson egy egyszerű lánnyal sétált az úton és nem egy szupermodell társaságában azonnal ő lenne a lecsámcsogóbb hír a Tv-ben. Megértem, hogy nem akar felvállalni mindenki előtt... 
   Zavartan elhúztam a számat arra gondolva, hogy a jövő nem kecsegtet nekünk semmi jóval sem, ha összejövünk. Ha egyáltalán összejövünk- mondtam ki magamban mire fájdalmasan lehunytam a szememet.

- Na jó, most mi a baj?- kérdezte aggódva Louis elővéve az apáskodó stílusát.
   Szomorúan emeltem rá a tekintetemet majd meggyötörten felsóhajtottam.
    Még csak észre sem veszi, hogy földig tiporta a maradék büszkeségemet (már ha eleve létezett ilyen). Nem tudja és nem is értheti, hogy mi az, ami egy lányt teljesen le tud sújtani...
Tudtam, hogy ezt a témát egyszer úgy is ki kell, hogy vesézzük és úgy tűnik most jött el az ideje...