Chapter Seventeen

Concern

Dear Readers - aka - Sweethearts!

Mint mindig most is iszonyatosan köszönöm a kommenteket, remélem továbbra is lesznek lelkes olvasók :) Ez a rész most nem lett olyan érdekes de bízom benne, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket!

Kellemes Olvasást!

Nadia xoxo 
PS: Ha úgy áll a dolog lehet róla szó, hogy még ma felteszem a kövi részt!

   Az igazat megvallva, tegnap még a világ minden kincséért sem árultam volna el, hogy beengedtem az ajtón a „Kennedy család legnagyobb ellenségét”, azaz az ennek titulált Louis Tomlinsont, akivel végre valahára rendeződtek a közös dolgaink. El sem tudom képzelni, hogy a mostohahúgom milyen kínzóeszközöket vetne be ellenem, ha tudná ezt a nem éppen publikus információt arról az ominózus délutánról. Amióta Leah olyan érzékeny lett a pasikról szóló a témára, igyekszek megkeresni minden kiskaput, mikor ezzel a témával kapcsolatban lelkizni szeretne velem, hiszen nem volt szükségem több szent beszédre, sem tőle, sem a mostohaanyámtól, aki előszeretettel papolt nekem a felelősségteljes élet rejtelmeiről. Természetesen tudtam, hogy mindezzel csak az én dolgomat akarják megkönnyíteni, viszont marhára idegesített! Magam is tökéletesen elboldogulok a saját dolgimmal, erről azonban sajnálatos módon még nem volt alkalmam tanúbizonyságot adni… hamarosan azonban bebizonyítom, hogy milyen erős jellem vagyok!
   Ennek értelmében a fejembe vettem, hogy visszamegyek dolgozni a kávézóba.
   Elhatároztam, hogy nem fogok tovább dagonyázni az önsajnálatban, hanem hasznossá fogom tenni magamat, hogy újból egyenjogú keresőként tartsanak számon a családban, aki hozzájárul a kiadásainkhoz! A tervem fényében előző este még felhívtam Hannah nénit, hogy elújságoljam neki a határozatomat. A keresztanyukám ugyan kételkedett a szavaim bizonyosságában, hiszen már neki is volt szerencséje megtapasztalni az én híres akaraterőmet, ami a legtöbb esetben egyenlő a nullával, most azonban semmi sem tántoríthat el engem a célom megvalósításától! Ennek ellenére azonban sajnáltam, hogy a munkaidőm nem volt hosszabb, hiszen a gürizés valamiképpen kikapcsolódást is jelentett ezekben a keserédes napokban. A kávékészítés és az asztaltörölgetés eddig mindig elterelte a gondolataimat a kellemetlen emlékeimről, hiszen azzal karöltve, hogy a velem egykorú lányok most élik a „vadóc” korszakukat, én bátran kijelentem, hogy szeretek dolgozni.
   Éljen Sophia Kennedy, a világ legcikibb tinédzsere…

   Mindent összevetve: mondhatni egész boldogan indultam el a Starbucksba.
   Miközben zsebre tett kézzel ballagtam a járdán, nagy örömömre még a felhők mögött bujkáló nap is kieresztette a tiszteletemre egy-két sugarát, így még a buszmegállóban való várakozás percei is kellemesebben teltek az átlagosnál. Ugyan a mogorva buszsofőr megint ki akart szúrni velem, amikor kötözködni kezdett, mondva, hogy a bérletem már nem érvényes, a béke megőrzése érdekében azonban mégis megvettem a méregdrága jegyet, pedig tudtam, hogy még egy hétig simán használhattam volna a bérletet! Bevallom, a nagy határozottságom ellenére azonban egy leheletnyit aggódtam is, hiszen a tudatom sötét kis zugában tartottam tőle, hogy a sok felkavaró emlék nem dönt-e majd le a lábamról. Viszont minden erőmmel azon voltam, hogy fenntartsam a hidegvéremet, reméltem, hogy ez elég lesz a lelki jelenlétem megtartására.
   A kávézóba érve Hannah néni sikongatva a nyakamba vetette magát, amivel sikerült az egész kávézó figyelmét magunkra vonnunk, ami meglehetősen szorongató érzéskés volt. Persze, biztosan kimondottan furcsa lehetett, ahogyan a tulajdonos egy kamaszlányba csimpaszkodik, de akármilyen égő is volt a szituáció nagyon meghatott, hogy ennyire aggódott értem.

- Jaj, édes kicsi kincsem!- nyomott egy cuppanós puszit az arcomra, mire pironkodva letöröltem a rózsaszín rúzsfoltot- Sophie drága, ugye minden rendben van? Nem kellet volna jönnöd, ha nem érzed jól magadat! Ha úgy gondolod, bármikor nyugodtan hazamehetsz…

- Köszönöm Hannah néni, de már minden rendben van- simítottam meg a karját kedvesen, mire elkerekedett szemekkel összecsapta a tenyerét, és olyan szörnyülködő szemeket meresztett rám, mintha akármelyik pillanatban kámforrá válnék előtte.

- Szegénykém, hallottam Susantől, hogy valami fiú összetörte a szívedet! Ha egyszer a kezem közé kerülne az a sunyi kis dög, biztosan nem kímélném a csinos kis pofiját…

- Ne emészd magadat Hannah néni! Tényleg jól vagyok, mert beszéltem a sráccal és lezártuk, ami köztünk volt- nyugtattam meg egy erőltetett mosoly kíséretében, aminek hatására ugyan megenyhültek az arcvonásai, de a kezei még mindig ökölbe voltak szorulva.
   Kíváncsi szemekkel követtem figyelemmel, hogyan puffogva bemegy a pult mögé, majd összeszorított ajkakkal a könyökére támasztja az állát, miközben a tekintetét elfordította rólam és az étterem vendégeire koncentrált velük.

- Emlékszem, hogy milyen volt, amikor nekem történt össze először a szívem- fújtatott kedvtelenül, mire felvont szemöldökkel odaálltam mellé.

- Tényleg?

- Még gimnazista voltam, amikor visszavonhatatlanul beleszerettem egy Ben nevű fiúba, aki rengeteg álmatlan éjszakát okozott nekem az örökös félmondataival, amelyeken hosszú órákat törtem mindig a fejemet- merengett somolyogva a keresztanyukám- Siheder koromban körülbelül én is olyan lehettem, mint te. Egy kissé félszeg jelentéktelen lányka, akit egyedül csak a családja és az ismerősei becsültek annyira, hogy néha pár kedves szót odalökjenek neki. Nekem sem voltak barátaim, egyedül voltam a sok ábrándozó szerelmes versemmel, amelyeket a magány és az áhítat íratott le velem! Ám, amikor először megpillantottam Bent, képtelen voltam kiverni őt a fejemből, hiába próbálkoztam…

- Ismerős- sóhajtottam gyötrelmesen.

- Ben különben rendkívül figyelmes és tapintatos személyiség volt, de a feltűnési viszketegsége olyan mértékben elnyomta ezeket az aranyos tulajdonságait, hogy ő lett az iskola rosszfiúja, ezt a címet pedig soha nem volt elég lusta meghazudtolni! Mindenki felnézett rá, minden lány utána sóvárgott, én pedig naiv kislány lévén ezeknek a szemérmes libáknak a táborát erősítettem. Minden bulin, különórán és iskolai programon részt vettem, amikor tudtam, hogy ő is ott lesz a diákok között! Állandóan azon görcsöltem, hogy bárcsak vetne rám egy pillantást. Amikor csak tehettem, mindig Ben után siettem, egyszer titokban elvittem az egyik tollát, amikor egy olcsó ürügy kapcsán kölcsönkértem tőle...

- Komolyan?- kérdeztem mosolyogva, mire Hannah néni nosztalgiázva felnevetett.

- Az volt az első beszélgetésünk- kuncogott fejcsóválva, mintha maga sem akarná elhinni, amit mond - Azonban, amikor Ben összejött a gimnázium legkedveltebb matekszakos lányával, minden reményem odaveszett, hiszen Ivy nem csak okos, de gyönyörű is volt.

- Sajnálom- szaladt ki a számon.

- Ugyan már édesem, már olyan régen volt mindez- legyintett sokatmondóan, miközben zavartan lesütötte a szemeit - Ezt csak ezért meséltem el neked, hogy nem számít, hányszor tapos el az élet, mindig talpra kell állnod, hiszen az élet nem fog varázsütésre megállni, amíg te megemészted a veszteségeidet! Amikor Ben és Ivy hivatalosan is egy párt alkottak, nem keseregtem miatta, hanem fogcsikorgatva odébbálltam és kockáztattam, aminek köszönhetően megismerkedtem Rogerrel, akivel sikerült leélnünk együtt egy pár évet…

- Köszönöm Hannah néni, megjegyzem magamnak- mosolyogtam rá szeretetteljesen, miközben a nő anyáskodva végigsimított a hajamon, majd csillogó szemekkel elindult összeszedni az asztalokon hagyott tálcákat, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, amelyek megint Louisnál kötöttek ki.
   Ha lenne rá alkalmam, elmondhatnám neki, hogy mennyire szerettem vele lenni… hogy ő volt az egyetlen a másik nemből, akit legszívesebben soha nem engedtem volna el magam mellől. Elregélhetném, hogy pár napja már a puszta jelenlététől hangosabban vert a szívem, és hogy eddig csak neki sikerült komolyan megnevettetnie a pesszimista jómagamat. Megoszthatnám vele az általam kreált jellemzést róla, miszerint mennyire szeretem őt kívülről és belülről egyaránt, azonban mindkettőt teljesen más szemmel néznem. Az arculatát természetesen a tekintetemmel és az agyammal mérem fel, azonban a tulajdonságainak a magyarázatát szívem szerint írom le. Amikor vele vagyok, egy másik világban érzem magamat, ahol mindig jó kedvem van és egy felhő sem árnyékolja be a boldogságom fénylő egét. Általa egy olyan helyre kerülök, ahol szívem szerint örökre le is telepednék, hogy mindig ebben a kellemes hangulatban ébredjek és feküdjek le. Ennek ellenére, mégsem az örök boldogság lenne a legnagyobb kívánságom.
   Amire a legjobban szükségem lenne, az ő… de nem érdemlem meg. Bárhogyan is forgatom a lapjaimat, egy dologban teljesen biztos vagyok: ő tökéletes, ahogyan én nem voltam, nem vagyok, és sajnálatos módon nem is leszek soha.

×××

   Egész délután ide-oda sürögtem és valahogy újra formában éreztem magamat. Az igazat megvallva, határozottan jó érzés volt újra emberek között lenni, még akkor is, amikor egyes személyek tekintete szinte forró vasként égette a bőrömet… ezek a piszlicsáré dolgok azonban valahogy most nem tudtak annyira foglalkoztatni, mint az esetek nagy többségében. Pont úgy viselkedtem, mint valami mérgezett egér, mert kivételesen élveztem a sok nyüzsgést magam körül, így aktívan végeztem is a munkámat. Általában mindig frusztrált a tömeg, de most valahogy kellemes volt ennyi elégedett és mosolygós arcot látni a sok búbánat után. Akárhogy is, már hiányzott a finom és jellegzetes kávé- és süteményillat egyvelege, amely belengte az egész kávézót, a bejövők pedig mind elismerten biccentenek egyet, amikor belépnek ide az utcáról.
   A nagy forgalomban szerencsére nem is nagyon volt időm nosztalgiázni, néha-néha azonban még így sem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda ahhoz az asztalhoz, ahol először megpillantottam a One Direction bandatagokat, akik mosolyogva fogadták minden béna megnyilvánulásomat, különösen a „bámulós srác”, már ahogyan én hívtam akkor Louist. Ilyen pillanatokban mindig gyorsan lesütöttem a szememet és igyekeztem minden figyelmemmel a rendelésekre koncentrálni, bár gyakran még így is elkalandoztak a gondolataim afelé a fiú felé, akinek sikerült emberi érzéseket kihoznia belőlem. Amikor hagytam, hogy az emlékeim mocsara beszippantson, akaratlanul is, de mindig szaggatottan kapkodtam a levegőt, aminek az egyik öltönyös férfi meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e, mire erőltetetten elmosolyodtam, bár szívem szerint az arcába ordítottam volna.
   Ez is egy olyan berögzült rossz szokás volt. Ha Louisra gondoltam, mindig elszorult a torkom.
   Sokszor parancsoltam magamra, mert azon kaptam magamat, hogy szomorúan bámulok magam elé, amit jelen esetben egyáltalán nem lenne szabad. Azért jöttem ide, hogy túltegyem magam az élményeken és teljes lelki nyugalommal folytassam a szánalmas kis életemet! Büszkének kéne lennem magamra, amiért ilyen nyugodtan kezelem a dolgokat és elengednem az egész bensőmet. A Fantáziám segítségével minden Louis-val kapcsolatos emlékemet egyetlenegy pitypangban összpontosítottam, amit egy árnyalatnyit kiegyensúlyozottabb állapotban, képzeletben el is fújtam, hogy a kellemetlen gondolataim kis ejtőernyősként szálljanak ki a tudatomból.
   Próbáltam erre fókuszálni…

   A műszakom vége egyben a nyugodt lelkivilágom végét is jelentette.
   Szomorúan vettem le magamról a sötétzöld, logóval ellátott kötényemet, hogy aztán holnap is ilyen állapotban tudjam elővenni. Mivel előszeretettel nyújtottam el az időmet, még csigalassúsággal összegyűjtöttem az utolsó tálcákat és megcsináltam az utolsó rendeléseket, de már nagyon arra hajlottak a dolgok, hogy haza kell mennem.
   Amikor már nem maradt több teendő, benyitottam a keresztanyukám irodájába.

- Szia Hannah néni!- intettem oda neki- Holnap majd megint jövök…

- Várni foglak aranyom- mosolygott rám szórakozottan, ezt követően pedig fanyalogva kihátráltam a zavaróan kicsi helyiségből, ahova sosem szerettem bemenni.
   Mivel az utcán már nem lehetett érezni a kávéillatot, legszívesebben fejveszetten visszarohantam volna, ennek ellenére mégis lehajtott fejjel léptem ki a kávézó ajtaján. ahol már nagy sajnálatomra nem éreztem a kellemes kávéillatot. Egy nagy sóhaj kíséretében zsebre vágtam a kezeimet, és már éppen az otthoni teendőim listáját írtam össze a fejemben, amikor észrevettem, hogy valaki kapucniban integet nekem, amit nem tudtam mire vélni. Összevont szemöldökkel pillantottam át a vállam fölött, hátha valaki mást illeti az a széles mosoly, amellyel a napszemüveges férfi engem illetett. Azonban, ahogyan újból felpillantottam a szám elé kaptam a kezemet ijedtemben.
   A gyomromban lévő pillangók a látottakra újból erőteljes szárnycsapásokkal próbálkoztak életre kelni. A hirtelen felismerés hamar letaglózta a lelkemet, miközben éreztem, ahogyan egy pillanatra megremegnek a térdeim. Megint alig kaptam levegőt és egy pillanat alatt söpört végig az egész fizikumomon az a melengető édes gyengeség, amit eddig csak egy személy közelében éreztem. Az emlékek, amelyeket órákkal ezelőtt meggondolatlanul elfújtam magamtól a szélirányváltozásnak köszönhetően visszaköltöztek az elmémbe, és a tudatalattim önkéntelenül vetítette elém az együtt töltött időket, amik hatására még jobban elérzékenyültem.
   Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy megint megütöm, ha a közelembe mer jönni, az erőszakos képzelgéseim ellenére mégis idillinek éreztem a pillanatot, hiszen az agyamon kívül minden sejtem teljesen tisztában volt azzal, hogy nem sikerült kiölnöm magamban a szerelem csíráját...