Chapter Twenty-Eight

Difficult Beginning

Dear Readers!

   Meg is hoztam a huszunnyolcadik fejezetet! Mivel most volt egy kis szabadidőm úgy döntöttem, hogy előbb közzéteszem a következő fejezetet... remélem van akinek ez jó hír (nekem mellesleg az!)
   Lehet, hogy már bemagolt szövegelésnek tűnik, de kicsit megint visszatekinteténk az előző fejezetre. A 27. részhez írt hozzászólását nagyon szépen köszönöm Dórii V.-nek, örülök, hogy tetszett a rész! Továbbá köszönöm szépen a húsz rendzseres olvasót és a 18560 oldalmegjelenítést... eszméletlenül sokat jelent!
   Remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és lesz olyan, aki esetleg kommentel majd, annak előre is küldök egy ölelést! :D

Massive Thanks:

Nadia xoxo

    Idegbeteg módjára turkáltam a szekrényemben a Louis-val való találka előtt. Szempontok szerint bíráltam az összes göncömet miszerint vajon a barátomnak tetszene-e, a szüleimnek feltűnik-e, hogy hova készülök és, hogy mennyire nézek ki jól benne. Általában az utolsó szempont nálam teljesen lényegtelen, de mivel a mai este nem olyan, mint a többi új kritikanézetek jött érvénybe.
   A sok szerencsétlenkedésem ellenére végül megállapodtam egy feltűnés nélküli pántos fekete póló és egy mindennapi csőfarmer összeállításnál. Vettem fel mellé egy szokványos sötét balerinacipőt, egy fekete fülbevalóval és kivételesen összefogtam a hajamat. Ez igazából nem javított a kinézetemen, de igyekeztem nem sokat vacakolni vele.
   Sejtettem, hogy a kissé szűk póló nem túl előnyös az alakomat illetőleg, hiszen a természet engem nem áldott meg feltűnő adottságokkal. Elég jellegtelen és formátlan rajtam a ruhám, ahogyan végigpillantottam magamon a tükörben… de nem zavart annyira. Néha elő-előbukkant ez a gondolat, de már korántsem érdekelt engem annyira, mint régebben. Nem szerettem volna természetellenesen „javítani” magamon, úgyhogy beletörődtem, hogy ez van és kész. Tudtam, hogy amiben vagyok az nem egy olyan tipikus randikra járó ruha, azonban túlságosan tartottam a családom észrevételei miatt így hétköznapira voltam kénytelen visszafogni a szerelésemet.
   Szerencsére az itthoniaknak már tegnap bejelentettem, hogy elmegyek ma este itthonról, így ez a feladat már nem várt megvalósításra.  Láttam rajtuk, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha ez már egy teljesen hétköznapi dolog lenne, de én könnyűszerrel láttam ár rajtuk. Tudtam, hogy Susanna és Leah betegre aggódják magukat miattam… apa pedig semleges volt pont, mint általában.

- Majd jövök… kérlek, ne várjatok rám!- jelentettem be, amikor leértem a földszintre mire a nappaliban lévő tekintetek egy pillanatra mind rám meredtek.

- Rendben drágám- tördelte a kezeit egy kelletlen műmosollyal az arcán Susan- vigyázz magadra és a telefonodat is vidd magaddal… akárhova is mész!

- Úgy lesz!- veregettem meg a bal zsebemet jelezve, hogy a mobilom már velem együtt útrakész mire Leah morgolódva megcsóválta a fejét és tovább meredt a képernyőre. Apám nemes egyszerűséggel legyintett egyet és Leah-hoz hasonlóan teljes lelki nyugalommal folytatta a televízió bűvölését.
   Bűntudatosan nyeltem egyet majd még egy gyors köszönést követően sietősen az ajtó felé vettem az irányt, hogy minél előbb elkotródjak a szemük elől. Kiérve egy nagyot sóhajtva indultam el az utcán a kávézó felé, hiszen Tommóval úgy beszéltük meg, hogy majd ott találkozunk. Tudtam, hogy Hannah néni ilyenkor már réges-régen otthon van azonban a Starbucks mindig remek összefutási hely volt a barátommal, de ezen most nem volt kedvem agyalni.
   Kissé a kedvemet szegte, hogy tudtam miféle aggodalmat okozok a családomnak a tetteimmel. Becsapom őket… erre egyszerűen nincs jobb vagy találóbb szó. Biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy az orruknál fogva vezetem őket, hiszen nyitott könyv vagyok számukra. A szem a lélek tükre- mondta mindig anyukám, amikor valamit el akartam sumákolni előle. Keserűen horkantva egyet rúgtam bele egy földön heverő kavicsba majd az utcai lámpák fényénél komoran baktattam tovább. Nem szerettem, ha eszembe jutnak ilyen emlékek…
   Beljebb érve a városban természetesen nagyobb közkivilágításnak örvendett London így kezdtem kicsit frusztráltan érezni magamat. Ebben a nagyvárosban még este is nagyban pörgött az élet így meg sem lepődtem azon, hogy mennyi autót látok az utakon szlalomozni. Ugyan kicsit féltem ilyenkor, hiszen az időjárásnak köszönhetően - és az estével járó sötét égbolt miatt – nem tudja az ember, hogy az égiek mikor szándékoznak a nyakába varrni egy remek kis zivatart. Ugyan a köd meg a hűvös még nem szúrhatnak el egy randit azonban egy „jól időzített” esőzés szerintem elmoshatja az estére tervezett programokat…
   Amikor megérkeztem a kávézóhoz egy pad felé vettem az irányt azzal a szándékkal, hogy ülve kényelmesebb lesz Louisra várni. Azonban ahogyan ezt megtettem volna, hirtelen valaki átölelt hátulról mire én egy hangosat sikítottam ijedtemben, félig meddig meglepetésemben. Félelmemben éppen hátracsaptam volna, hogy jól felpofozzam az illetőt, azonban amikor ismerős hang nevetett a fülembe homlokráncolva pillantottam át a vállam felett.

- Csak nem megijedtél virágszál?- búgta a fülembe kuncogva a barátom mire mérgesen horkantottam egyet miközben megfordultam a tengelyem körül a karjaiban. Dühösen meredtem a szemtelenül csillogó szemeibe majd fenyegetően böktem meg az orrát.

- Még egy ilyen "meglepetés" és akkora pofont kapsz tőlem, hogy következő évben is azt fogod fájlalni, Tomlinson!- rajzoltam ingerülten fújtatva macskakörmöket  levegőbe.

- Hát bevallom… most nagyon megijedtem!- nevetgélt szórakozottan ironizálva majd a kezeit a fedetlen karjaimra csúsztatva nyomott egy hosszas puszit a homlokomra mire akaratlanul is, de elmosolyodtam. Már nem is nagyon emlékeztem rá, hogy körülbelül egy másodperce miért is voltam annyira mérges. Ez az, amit nagyon szeretek Louisban- gondoltam magamban- mindig el tudja feledtetni velem, a kisfiús jellemével, hogy miért szomorkodtam az adott pillanatban!
   Nem kerülte el a figyelmemet, hogy miközben a csípőmre csúsztatja kezeit mosolyogva mért végig a szemeivel, gondolom a kinézetemet firtatva. Én pironkodva vontam meg a vállamat a tekintete láttán és hálás voltam neki, hogy nem tett megjegyzést a külsőmre. Miután befejezettnek tekintette a gusztálásomat, a homlokát az enyémnek döntve mosolygott rám, amit hagytam is neki, hiszen nem volt különösebben ellenemre ez a dolog. Azonban amikor az egyik kezét a farzsebembe csúsztatta lesütött szemekkel álltam arrébb pár lépésnyire tőle.
   Értetlenséget tükrözött az arca a látottakra, azonban amikor csalódást öltöttek fel a vonásai elszégyelltem magamat. Most biztosan megsértettem, vagy tudom is én… ezt ügyesen eltoltam!- gondoltam magamban dorgálóan, egyben zavartan. Sietősen beszélgetést kezdeményeztem mielőtt teljesen elrontanám a mai estét…

- Ééés… hova is megyünk?- nyújtottam meg a mondatomat, hogy magamra tereljem a figyelmet és a jelek szerint sikerült is. Louisnak nyomban felderült az arca a kérdésem hallatán és egy szívdöglesztő mosoly kíséretében előzékenyen biccentett egyet.

- Már mondtam- vigyorgott örömmámorban úszva-, hogy oda megyünk ahova neked kedved lesz…

- Ha jól emlékszem én figyelmeztettelek, hogy semmi ötletem sincsen… és beavatlak, hogy ez a helyzet még most is érvényben van!- grimaszoltam szemforgatva mire még szélesebbre húzta a más amúgy is szemkápráztatóan kedves mosolyát.

- Én meg tudtommal azt válaszoltam erre, hogy mindegy!

- Az lehet, de ettől függetlenül még nem tudjuk, hogy hova menjünk- érveltem, szerintem teljesen logikusan mire a barátom fintorogva megcsóválta a fejét, amit felvont szemöldökkel figyeltem.

- Ünneprontó vagy… nem is… inkább illúzióromboló- gondolkodott el színpadiasan mire hangosan elnevettem magamat majd szemforgatva válaszoltam, hogy akkor róla már ne is beszéljünk és ezzel abba is maradt az a téma. Végül abban állapodtunk meg, hogy majd a kocsiban kitaláljuk, hogy hova is mehetnénk. Ugyan tudtam, hogy a lehetőségek tárháza ettől még nem lesz sem kisebb sem nagyobb azonban egyikünknek sem lesz jobb ötlete. De Louisra hagytam és jobbnak láttam, hogy nem álltam le vele veszekedni.
   Mikor a barátom kocsijához értünk kissé irigykedtem, amikor megint a méregdrága Porche cinkosul mosolygott vissza rám. Emlékszem, hogy már amikor először megláttam megakadt rajta a tekintetem azonban akkor éppen annyira ideges voltam a srácokkal való első találka miatt, hogy nem néztem végig rendesen. Csak majdnem kidobtam a taccsot odabent- grimaszoltam miközben az előbb említett emlékkép részletei lebegtek a lelki szemeim előtt.
   Louis észrevette, hogy a szeretett verdáját mustrálom a szememmel mire elégedetten felkuncogott majd udvariasan kinyitva nekem az anyósülés felöli ajtót invitált be. Én unottan megforgattam a szemeimet az önelégült arca láttán. Nem kifejezetten volt ínyemre, amikor így el van szállva az agya azonban inkább magamban tartottam a csípős megjegyzésemet abban a reményben, hogy jól fog sikerülni az első randink…
   Beülve figyeltem, ahogyan a barátom megkerüli az autót majd mosolyogva dobja be magát mellém. Azonban én már nem is igazán rá figyeltem, hanem gondosan végigmértem a kocsi műszerfalát egészen a hátsó ülésekig… nekem biztosan nem telne egy ilyen autóra, mint amilyen a barátomnak van…

- Ne stíröld már ilyen látványosan Chert, kiscsillag!- szólt rám játékosan nevetgélve Louis ezzel rángatva ki engem a mély gondolataimból. Óvatosan megráztam a fejemet, hogy visszarángassam magamat a jelenbe majd összevontam a szemöldökömet, amikor leesett, hogy mit is mondott nekem.

- Cher?- kérdeztem vissza erélyesen mire a barátom pimaszul elmosolyodott.

- Cher- erősítette meg a kérdésemet egy erőteljes bólintás kíséretében mire homlokráncolva csóváltam meg a fejemet miközben kinéztem az ablakon az utcára. A barátom tömör válaszából azt szűrtem le, hogy nem szándékozik megosztani velem, hogy miért is Cher a kocsijának a neve, de annyira nem is érdekelt… oké, talán egy kicsit. Vagyis nagyon, de nem mertem kérdezősködni főleg nem annak a tudatában, hogy Louis nem mondja el magától.

- Ezt a kocsielnevezgetősdit nem csak azok a reménytelenül romantikus pacákok csinálják a régi filmekben, hogy meghódítsák szívük választottját?- kérdeztem még mindig kifelé bámulva az ablakon azonban nem kerülte el a hallókáimat egy alig hallható röhécselés…

- Nem, ezt már a huszonegyedik században is jóváhagyták… de sajnos legálisan kocsikkal még nem lehet házasodni így marad a második variáció- sóhajtott fel mártírkodva Louis mire sértetten kaptam felé a fejemet, hiszen tudtam, hogy itt rám akart célozni. Mérgesen húztam össze a szememet azonban a barátom szemtelen vigyora csak nem akart lelohadni az arcáról!
   Én csak egy bizonyos „második variáció” lennék a szemében?
   Durcásan fontam össze a karjaimat a mellkasomon mire Louis hangosan elnevette magát majd nyugtatgatva simogatta meg a karomat abban a reményben, hogy sikerült kiengesztelnie a nem éppen vicces poén végett. Azonban én tüntetően elfordítottam a fejemet és mérgesen biggyesztettem le az ajkaimat.
   Nem én kértem meg őt, hogy legyen a barátom! Ő kért meg engem, hogy legyünk együtt, én nem erőltettem rá magamat, hogy csak második variáció legyek. Sőt, nem is érdekel, hogy együtt vagyunk-e vagy nem… rendben, bevallom mindennél többet jelentett a kapcsolatunk, mostanáig. Hogy mondhat ilyet nekem, egy nőnek meg pláne?! Hogy lehet ennyire arrogáns és bunkón pimasz?

- Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan!?- fakadtam ki dadogva, amikor már a gondolataimnak és a számnak sem bírtam megálljt parancsolni-  Arra már egyedül is rájöttem, hogy nem igazán jelenthet neked sokat a kapcsolatunk, de hogy csak azért vagy velem, mert… - félbehagytam a mondatot miközben vádaskodva szorítottam ökölbe a kezeimet- Neked könnyű lehet, hogy körülrajong a világ összes nője, de attól függetlenül nem kéne abban a hitben ringatnod magadat, hogy nem látnak át rajtad! Tapló, figyelmetlen, faragatlan, kíméletlen seggfej…

- Lenyugodtál már szívem?- vágott a szavamba fulladozva Louis és mikor dühöngve odafordítottam a fejemet láttam, hogy alig kap levegőt a visszatartott röhögéstől. Direkt elfordult tőlem abban a hitben, hogy nem látom, de lebukott mivel a válla erőteljesen remegett, ahogyan visszafojtotta a feltörni készülő nevetését.
   Egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra az ülésben miközben magamban minden szitokszót elismételtem erre a szerencsétlen majomra.
   Végül Louis nem bírta ki és hangosan elnevette magát mire én türelmesen várva, hogy befejezze néztem ki az ablakon és magamban azon gondolkoztam, hogy mindezek ellenére, hogy lehet, hogy még mindig ugyanolyan kétségbeesett szerelemmel nézek erre a marhára, mint ezelőtt?