Chapter Twenty-Seven

Problems Behind the "Pink Mist"

Dear Sweeties!
  Ezennel hivatalosan is elérkeztünk a huszonhetedik fejezethez! Ennek örülök - nem tudom, hogy mások mennyire - mivel most nem késtem vele semennyit sem! Ezen rendszer szerint akkor minden Szombaton hozok új részeket...
  Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentjét Cami-nak, tényleg kellemes olt, hogy írtál! Eszméletlen, hogy már 19 rendszeres olvasója van a blognak, nagyon szépen köszönöm nekik... és továbbá köszönöm a több mint 17600 oldalmegjelenítést is! Öröm látni, hogy van, aki érdeklődik a blog története iránt :D
   Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az egyik legjobb barátnőmnek is van egy blogja és örülne neki, ha nyomot hagyna ott valaki a számára! Love ya


A blogért katt a képre! Thx :)

Még egyszer köszönök mindent, hálás vagyok nektek - I <3 my blogreaders! Ha esetleg valakinek kedve támad kommentelni annak előre is nagyon szépen köszönöm... jöhet hideg és meleg is! Bocsánat a sok szövegért az elején (remélem lesz erőtök végigbogarászni)

Lots of Love:

Nadia xoxo

   Sajnálatos módon a hazafelé út Louis-val olyan gyorsan telt el mintha csak a sarokig mentünk volna el. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, ahogyan ezt megállapítottam magamban azonban a határtalan jókedvem valahogy még ezt is el tudva feledtetni velem. Még akkor sem estem letargiába, amikor a barátom leparkolt a házunk előtt. Bevallom nagyon élveztem a délutánt a Direction srácokkal, úgyhogy ez is lehet egy szempontja a pozitív hangulatomnak.
   Ilyen gondolatokkal voltam kénytelen „könnyes” búcsút intenem Louisnak, aki megígérte, hogy a hétköznap első napján a kávézó előtt fog rám várni mire szélesen elmosolyodtam örömömben. Egy szájrapuszival köszöntem meg a felajánlását majd intettem neki és jókedvűen szökdécselve mentem be a házba.
   Beérve sajnos mindenkit otthon találtam és ez annyiban volt necces, hogy azonnal nekem estek, hogy mit vásároltam össze-vissza a bevásárlóközpontban ennyi ideig. Én dadogva próbáltam összekaparni valami hihető hazugságot és nagyvonalakban improvizáltam egy bevásároló túrát a közeli plázában. Szörnyen leégtem előttük, de ez már csak hab volt a zavarom tortáján! Volt egy olyan érzésem, hogy elvesztettem a hitelemet a szemükben…
   Hatalmas szerencsém volt a lódításommal kapcsolatban mivel nem hitetlenkedtek, hanem lenyelték minden egyes szavamat. Kicsit megdöbbentem a látottakon és, hogy nem vallatnak tovább, de amikor sikerült átlátnom a megjátszásuk leplén szégyenkezve gondolkoztam el. Bűntudatom volt, hiszen a családom arcán rejtve látszott, hogy annyira, de annyira szeretnének hinni nekem… azonban a lelkük mélyén ők it teljesen tisztában voltak vele, hogy ezt az egészet csak kitaláltam. De egyikük sem vont kérdőre. Még az apám sem, a villámokat szóró tekintete ellenére sem!

   A hét további fele szerencsére majdnem ugyanilyen „zökkenőmentesen” telt, gondoltam néha magamban kellő cinizmussal.
   Leah, Susan és apa ugyan visszasírták a hétvégét azonban én kicsattanó örömmel vártam minden egyes munkanapomat, amit a családom többi tagja furcsállva figyelt. Én igyekeztem elrejteni a begolyózott tinilányra hajlamos tulajdonságaimat és magamban örülni annak, hogy Louis is része lesz az elkövetkezendő hetemnek. A családom arca ilyenkor mindig döbbenetet tükrözött, hiszen képtelen voltam magamban tartani, hogy mennyire boldog vagyok, bár mentségemre szóljon, hogy nagyon igyekeztem. Ismertek engem és tudták, hogy én nem vagyok ennyire derülátó személyiség. Tudták azt is, hogy eddig nem nagyon szerettem Hannah néninél gürcölni a kávézóban… mitől változott hirtelen ennyire a kedvem?
   De továbbra sem értetlenkedtek vagy vontak kérdőre… elsiklottak a bizonytalan szituációk felett és annyiban hagyták a dolgaimat, aminek őszintén örültem. Nem volt kedvem még tovább játszani a jókislányt úgy, hogy teljesen más karakterem lett a kapcsolatom miatt. Az indok erre az volt, hogy nem szerettem és nem is szoktam általában hazudni otthon és nem akartam, hogy még magamat is meg kelljen hazudtolnom előttük… azonban már késő volt!

   Ennyi otthoni feszültség mellett egy élmény volt kiönteni a lelkemet Louisnak. Miközben a barátom nagyvonalúan hazakísért türelmesen hallgatta végig, hogy nálunk mennyire feszült a légkör és, hogy kénytelen vagyok mindenben titkolózni előttük. Louis ugyan felvetette, hogy minden sokkal könnyebb lenne számomra, ha beavatnám az otthoniakat abba, hogy van pasim azonban az az ötlet nekem korántsem tetszett annyira, mint ahogyan azt ő elképzelte.
   Tudtam, hogy a családom még nem áll készen egy ilyen ismertető befogadására, főleg nem az én előadásomban. Azzal is tisztában voltam, hogy azonnal eltiltanának engem a szeretett barátomtól… otthon ugyanis Louis Tomlinson – a tettei következtében – volt az elsőszámú közellenség!
   Azonban nem avattam be ebbe Tommót, hiszen nem akartam még jobban a kedvét szegni ezzel a röpke kis információval. Annyiban hagytam a barátom gondolatait, hogy én simán csak ennyire félénk típus vagyok, hogy nem nyílok meg könnyen még a családom előtt sem… ha Louis tudta volna az igazat biztosan elkenődött volna. Ennek a gondolatnak a következtében abban a hitben ringattam magamat az egyre gyakrabban feltűnő könyörtelen bűntudatom társaságában, hogy amit teszek az egy kegyes hazugság!
   Féltem a következményektől és inkább csöndben tűrtem az otthon történő dolgokat. És még Louis dorgáló egyben csalódott tekintetét is kénytelen voltam kiállni a hazafelé tartó séták közepette! Tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy nem vagyok hajlandó felhozni az otthoniak előtt a kapcsolatunkat. Azonban a szomorkás arca láttán mindig azzal bíztattam magamat, hogy ő is ugyanezt csinálja velem! Ő se hozta nyilvánosságra, hogy jelenleg – elméletileg boldog – kapcsolatban van egy egyszerű lánnyal… ő sem akart felvállalni engem. Nem mintha reflektorfénybe szerettem volna kerülni és olvasgatni az újságokban az alaptalan cikkeket rólam és Louisról! Ezzel ellentétben azonban elég kínos volt, hogy neki áll feljebb a témával kapcsolatban, amikor ő is pont ugyanazt csinálja, mint én.

   Kétkedtem benne, hogy helyesen cselekszek, mindkét esetben. Mindenkinek elrontom a kedvét, ahogyan feltűnök… egyszerűen képtelenség mindenben a helyes ösvényen járni! A családommal és Louis-val is igazságtalan vagyok, ebben teljesen biztos voltam. Mielőtt megismertem volna Louist mindig igazat mondtam azonban most, hogy ő lett a barátom már minden sokkalta nehezebb, mint gondoltam volna! Ennek következtében még az otthoniakat is kénytelen vagyok az orruknál fogva vezetni, ha Louis-val szeretnék maradni…
   Azonban valahogy mégsem tudtam aggódni ezek miatt; egyre magányosabbnak éreztem magamat annak ellenére, hogy egyre több embernek sanyargattam a hangulatát. Engem senki sem kérdez, senkit sem érdeklek annyira, hogy legalább magában feltegye ezt a kérdést velem kapcsolatban: Hogy tudnék mindenkinek a kedvében járni, amikor tőlem senki sem kérdezi meg, hogy ebben a helyzetben én boldog vagyok-e?

§××ק

- Mit szólnál Soph, ha holnap elmennénk valahová együtt?- tette fel a kérdést laza hangnemben Louis miközben kéz a kézben baktattunk hazafelé a szokásos utunkon. Én zavartan tűrtem egy kósza tincset a fülem mögé a hallottakra. Sietősen elgondolkoztam és igyekeztem nem figyelni a kezemet szorongató barátom sürgető tekintetére.
   Tudtam, hogy még egy hétvégét nem fogok tudni magyarázat nélkül megúszni. Már legalább három hete minden hétvégén ellógok valahova Louis-val és a barátaival, de a családom még mindig nem sejt semmit… a mondás is úgy tartja, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. És olt egy olyan érzésem, hogy ennek a sok hazudozásnak itt fog végeszakadni, ha gyáva módon visszahúzódom és elmenekülök a felelősség elől! Volt egy másik érzésem is, hogy a lelkem meg fog rokkanni ennyi hazugság után… hiszen mostanában mást sem csinálok, mint titkolózok és sunnyogok remélve, hogy nem kell szakítanom a pasimmal.
   Magamban tudtam, hogy ez a szituáció már jobban hasonlít a srácok által nézett szappanoperára, mint párkapcsolatra. Miért kell minden köteléknek ilyen bonyolultnak lennie?

- Nem is tudom Lou- túrtam a hajamba kínosan a szabad kezemmel- otthon már mindenkinek nagyon böki a csőrét, hogy pontos koordináták és személyleírások nélkül járkálok el… nem lehetne esetleg valamikor hétköznap délutánra áttolni a találkát? Akkor mindenkinek dolga van és nem kéne hazudnom a hollétem felől…

- Sajnálom édes, de nekem olyankor dolgom van! Tudod, hogy megy… próbák, dedikálások, fotózások meg ilyenek. Olyankor sajnálatos módon nincs elég időm kettőnkre- vonogatta a vállát zavartan Louis mire egy nagy sóhajt követően biccentettem egyet majd a föld felé hajtottam a fejemet.
   Miért nem tud egyszer Louis is feláldozni valamit a kedvemért?- vetettem fel magamban ingerülten ezt a kérdéses nézőpontot. Én mindenemet elhajítottam csak, hogy együtt lehessünk hétvégente és ez lassan kezd az idegeimre menni. Miért nem tud lemondani egy próbát vagy esetleg egy dedikálást? Nem olyan nagy szám ahhoz képest, hogy én az otthoniak szeretetével és bizalmával játszadozok… kihasználom a hiszékenységüket és aljas módon csőbe húzom őket csak azért, hogy vele lehessek! Miért nem tesz kockára értem valamit ő is, ahogyan én is teszem?
   Ilyen dühvel átszőtt gondolatokkal a fejemben húztam el a számat azonban felemeltem a fejemet, amikor láttam, hogy a mellettem lépkedő fiú szólásra nyitja a száját azonban kisvártatva becsukta mintha meggondolta volna magát. Furcsa volt, mivel Louist ismerve ő általában nem sokat szokott gondolkodni, hanem kiböki, ami a szívén van. Nem szoktam meg tőle, hogy bizonytalan és meggondolt legyen, ha velem van… Én felvont szemöldökkel szorítottam meg egy kicsit az ujjat, hogy beszédre ösztönözzem mire – látszólag vette a célzást - fújtatva emelte rám a tekintetét.

- Mellékesen szólva úgy terveztem, a holnapi lenne, az első hivatalos randink- mormogott az orra alatt- ahol csak mi ketten vagyunk. Azt csinálunk, amit szeretnél, és ott ahol szeretnéd csak… kérlek Sophie, most az egyszer még találj ki valamit, hogy eljöhess!

- Miért annyira fontos neked a holnap? Nem ér rá jövő héten csak, hogy ne feszítsem tovább a húrt Tommo?- kérdeztem esdekelve azonban a sokatmondó szemei láttán be kellett látnom, hogy hiába reménykedek... ő már lefixálta magában a holnapot és a világért se mondana le róla, még akkor sem, ha én kérem meg rá! Más alkalomkor biztosan teljesen bezsonganék, hogy Louis randevút tervez a számunkra azonban a sok nyomás, ami rám nehezedett meggátolt abban, hogy boldog legyen a tervei hallatán.
   Fáradtan simítottam hátra az egyre előrehulló hajzuhatagomat miközben észrevettem, hogy elérkeztünk az utca végére. Tétován álltunk meg mind a ketten, hiszen a barátom arra várt, hogy bebiztosítsam a holnapi randinkat. Azonban nekem fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Ha visszautasítom, biztosan megbántanám, azonban ha elfogadnám, a családommal szúrnék ki… megint! Képtelen voltam döntést hozni, megint el fogom szúrni és akkor nem csak a körülöttem lévők lesznek boldogtalanok, hanem velük együtt én is!
   Louis nyilván észrevette a döntésképtelenséget az arcvonásaimon, mert sokatmondóan mégis gyengéden átölelte a derekamat és kedvesen magához húzott. Én egy nagy sóhaj kíséretében viszonoztam az ölelését és a mellkasába temetve az arcomat hunytam le a szememet.
   Ebből az ölelésből éreztem, hogy mindketten ugyanazok miatt aggódunk és szinte ugyanazok a kételyek ostromolják a kapcsolatunk falait. A röpke gondolatok, amik mindkettőnkben felmerültek talán később létfontosságúak lehetnek… amikor összejöttünk még nem tudtuk, hogy nem csak a szerelem az élet mozgatórugója! Az élet egy sokkal összetettebb és leírhatatlan fogalom, ami ezeket a szakadékokat mélyíti köztünk. Közöttünk áll, hogy Louis egy énekes tinibálvány, milliók kedvence, míg én csak egy hal a tengerben. Elhatárol minket egymástól, hogy titkolóznunk és hazudnunk kell azoknak, akik törődnek velünk… Louis nem osztja meg a rajongóival, hogy barátnője van én meg képtelen vagyok otthon elmondani a családomnak az igazat. Kell ennél több, ami velejéig megronthat egy jól kompenzált köteléket?
   Azonban tudtam, hogy én még mindig szeretem Louist… és valami csoda folytán ő is valami hasonlót érez irántam. Lehetetlen elhinni, de a hetek folyamán kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy egy olyan srác, mint ő akar tőlem valamit. A lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy nem szeretném elveszíteni. A sok nehézség és aggály ellenére is együtt vagyunk és küzdünk az ellenünk irányuló csapások ellen. Ez az egyik: Eleinte még nem voltam biztos benne, hogy ez a szerelem, ami köztünk van elegendő lesz egy rendes kapcsolathoz. Azt hittem, hogy Louis egészegyszerűen rám fog unni és elhagy, amibe biztosan belerokkannék… de szerencsére kellemesen csalódtam. Az, hogy itt van velem és időt szeretne tölteni velem az elég bizonyíték arra, hogy érdemes tovább húznunk az időt és kitartanunk egymás mellett.

- Ha nem tudsz eljönni megértelek Sophie… nem kell magyarázkodnod- súgta a fülembe majd egy puszit nyomva a nyakamra simított végig a hátamon mire egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek és gyorsan megráztam a fejemet.

- Nem Louis, ott kell, hogy legyek! Nekem ez… nekem fontos és nem bánom, ha következményekkel jár! Veled szeretnék lenni- mosolyogtam rá bágyadtan mire egy szívdöglesztően széles vigyor volt a válasz. A barátom boldogan ölelt megint magához majd egy képletes „csókkal” jutalmazott.
   Magamban kicsit bántam, hiszen az első csókomat még mindig nem kaptam meg senkitől… azt hittem, hogy Louis eddigre már teljesen be fog pörögni és megint nyomulós kedvében lesz, de a jelek szerint még mindig türelemmel vár és megemberelte a érzékiségét. Én azonban már réges-régen készen álltam…

- Majd írok, hogy mikor jövök érted, oké?

- Rendben, de egyáltalán hova megyünk?- puhatolóztam kíváncsian mire megint rám villantotta a tökéletes fogsorát majd elengedve engem izgatottan lépett el tőlem.

- Már mondtam, hogy majd te eldöntöd, édes! Én nem szólok bele, úgyhogy lassan el is kezdhetsz gondolkodni azon, hogy hol legyen helyileg az a nemes alkalom!

- Nem akarlak az unalmas gondolataimmal fárasztani Louis, de nekem semmi jó ötletem sincs! Nekem teljesen mindegy, hogy hova megyünk- vallottam be egy tehetetlen grimasz kíséretében mire blazíran legyintett egyet, mintha ez csak kisbetűs rész lenne a nagy nyomtatott betűk között…

- Nem gáz Soph- erősködött szemforgatva- Lesz még időd gondolkodni és nekem is teljesen mindegy, hogy hol leszünk! Ugyan imponálni szeretnék, de szerintem ez a döntés inkább a gyengébb nemet illeti és nem engem…

- Ne mond a hölgyekre, hogy gyengébb nem… maximum azt, hogy a szebbik nem! Utálom, amikor egy férfi így lebecsüli a nőket és nem szeretnélek és nincs is kedvem illemre tanítani téged, Tomlinson!- vágtam a szavába sértetten összefonva a mellkasomon a kezemet- Számíts rá, hogy az első randinkon nonszensz illemszabályok ezreit fogom bemagoltatni veled, hogy beleverjem a fejecskédbe a formulákat!- pimaszul elmosolyodott a mondandóm hallatán majd zsebre vágva a kezeit tett még pár lépést hátra ezzel jelezve, hogy mostmár tényleg indulnia kellene. Én összeszűkült szemekkel meredtem utána mire ő még szélesebb mosolyra húzta a száját majd bocsánatképpen még visszakiáltott.

- Szeretlek Sophia Kennedy, mindennél és mindenkinél jobban!

- Mázlid van, hogy frappáns riposztokat adsz, Louis, különben már rég nem mondhatnál engem a barátnődnek!- forgattam a szemeimet mire hangosan elnevette magát majd intve nekem egyet fejcsóválva figyeltem, ahogyan elindul próbára.